A Whitesnake-be távozott Joel Hoekstra helyén már Keri Kelli gitározik Brad Gillis mellett az új Night Rangeren, de ezt leszámítva természetesen a Don't Let Upon sem történtek lényeges változások az egyik örök amerikai jukebox-bandánál. Persze ennél a korosztálynál az ember már eleve nem is számít kísérletezésre, és ez így is van rendjén. Szép dolog, hogy a zenészek folyamatosan igyekeznek kreatív formában tartani magukat, de nyilván ők is tisztában vannak vele, hogy a fő megélhetési forrásnak számító koncertek közönsége jelen esetben akkor is a (You Can Still) Rock In Americát meg a Sister Christiant akarja hallani, ha a fejük tetejére állnak. Viszont épp emiatt díjazza az ember, ha az új dalokra is kíváncsi keveseknek nem csípőből előrántott rutinmunkákkal szúrják ki a szemét a hasonló veterán csapatok.
Mint ebből is kitalálhatod, a Don't Let Up megint jól sikerült lemez lett, bár azon persze vitázhatunk, mit is jelent az, ha valami rutinmunka. Nem hinném, hogy Jack Bladesnek, Gillisnek és Kelly Keagynek különösebben meg kellene erőltetnie magát ahhoz, hogy együtt összejammeljenek egy újabb hard rock/AOR-témát, ami védjegyszerűen nightrangeres – ebből a szempontból benne van az anyagban a mindent átélt, profi vén rókák magabiztossága. Viszont ezzel együtt sem kétlem, hogy marhára élvezték az album elkészítését, és igazából ez itt a lényeg. Ezt a fajta napfény-rockot egyszerűen nem lehet ennyire magával ragadóan játszani, ha nem legbelülről fakad.
Ugyan a Night Rangernek is akadtak kísérletezősebb megmozdulásai az évtizedek során, mára Bladesék is pontosan tisztában vannak vele, hogy mit vár tőlük a közönség, és ők is idősebbek már annál, mint hogy mindenáron bizonyítani, kísérletezgetni akarjanak. Vagyis a Don't Let Up végig a csapat komfortzónáján belül marad, de éppen ettől lett ennyire békebeli módon kellemes, szerethető hallgatnivaló. Épp őszintesége miatt hiányzik belőle a porosság, és hallhatóan nem szenvednek az arcok kellemetlen kapuzárási pánikban sem. A Somehow Someway, a Running Out Of Time, a Don't Let Up, a Jamie és társaik hallatán így aztán olyasmi hangulat keríti hatalmába az embert, mint amikor nyugiban leülsz dumálgatni egy igen sokat tapasztalt, de sosem papoló, joviális idősebb rokonnal, baráttal, kollégával. És az illető bizony ma is van annyira jó arc, hogy még akár a többször hallott sztorikat is képes szórakoztatóan elmesélni.
Nem állítom, hogy felér ez az anyag az olyan klasszikus Night Ranger-lemezekhez, mint a Dawn Patrol, a Midnight Madness vagy a Seven Wishes, sőt, még újkori legjobbjukat, a Somewhere In Californiát sem múlták felül – pár töltelék kétségtelenül becsúszott. Viszont ezek a fickók ma is úgy zenélnek meg hangszerelnek, hogy leborulsz, a gitárszólóik meg a vokáljaik 2017-ben is tökéletesek, és ahogy említettem, a lemez laza, életigenlő hangulata is gyorsan meggyőzi az embert. Igen, lehetséges, hogy ez itt idősödő figurák zenéje szintén idősödő figuráknak, és nem, ez itt megint nem piramisszegecseket zabáló, kereszttel átszúrt koponyákkal és/vagy baromi fontos társadalmi-politikai üzenetekkel támadó muzsika. Engem viszont baromira nem tud érdekelni a dolgok túlagyalása, ha megszólal egy olyan dal, mint mondjuk a Truth, és minden porcikámban érzem, hogy úgy, ahogy van, valóságos az egész. Árad az egész albumból a '80-as évek feledhetetlen hangulata és a klasszikus Night Ranger-atmoszféra, de közben az akkoriban mindenkire jellemző, túlpörgetett megalománia mára átadta a helyét egyfajta érett letisztultságnak. Vagyis a csapat büszkén felvállalja a saját örökségét, és maradéktalanul hűségesek is hozzá, de eszük ágában sincs hatvanas fejjel eljátszani, hogy harmincasok. És éppen ettől lesz olyannyira emberi az egész.
