Shock!

Hosszú idő telt el a 2002-ben megjelent utolsó Nile album, az In Their Darkened Shrines óta, és mivel az 1998-ban kiadott debütalbum óta ez "csak" a negyedik lemez, kitűnik, hogy ezek a zenészek a mennyiség helyett a minőségre teszik a hangsúlyt.

Ha már a súlyosságnál tartunk, kevés az olyan zenekar, amelyik ennyire profi módon ötvözné a komplex brutalitást a kidolgozott, dallamos gitárriffekkel, és ez az egyik dolog, ami a Nile-t az átlag death metal bandák fölé emeli; a hihetetlenül igényes, precízen kidolgozott gitártémák, ami sajnos olyan ritka eme műfajban. A másik dolog, ami egyedivé teszi a zenekart (ha valaki nem ismerné őket), hogy az egyiptomi kultúrát olyan szintén vitték bele a saját stílusukba - nemcsak szövegvilág szempontjából, de speciális effektekkel, hangszerekkel is -, hogy bármelyik lemezüket hallgatva az az érzésünk támad, hogy egy piramis sötét mélyén botorkálunk, miközben szkarabeuszok rohangálnak a lábunk alatt, és rég holt fáraók suttogják a fülünkbe átkaikat...

Egy szó mint száz: a Nile teljesen új színt vitt a death metal műfajba, és nem hiába jelentette ki Karl Sanders alapítótag az In Their Darkened Shrines megjelenésekor, hogy át kell értékelnünk elképzeléseinket, hogy mit lehet a death metal műfajában eljátszani - én csak elképedve álltam ama lemezt meghallgatván, és azt mondtam: "ilyen nincs..." (persze a Black Seeds Of Vengeance albumnál is meg kellett keresni az államat a padlón).

A zene ismertetése előtt fontos azonban elmondani, hogy az utolsó album óta ismét tagcserék történtek, csak Karl Sanders és Dallas Toler-Wade gitáros/énekesek tekinthetők biztos pontnak, ellenben a basszgitáros posztját egy Joe Payne nevű fiatalember (19 éves!) vette át, aki tökéletes precizitással nyomja a bőgőtémákat, talán egy picit háttérben a gitárokhoz képest. A másik változás a dobos személye; bár Tony Laureno sem volt piskóta, de az új arc, George Kollias (ex-Nightfall) is valami hihetetlenül feszesen, pontosan üt, hozza a váltásokat, pörget, fantasztikusan jó dobos a srác (valahol az agyam mélyén elkezd motoszkálni egy név: Dave Lombardo...)! Egyszóval jó döntés volt beválasztani a zenekarba.

Térjünk rá akkor a lemezre is: egy csodálatos, keleties hangulatú akusztikus intróval indul a lemez - ha behunyom a szemem, szinte látom magam előtt a sivatagot, ahogy homoktölcséreket sodor a szél a beduinsátrak fölé... aztán amikor berobban az első szám, a Cast Down The Heretic , az kb. olyan, mintha az előbb említett szél tornádóként ragadná magával a hallgatót.

A gyors, őrlős ultrabrutál számok mellett, mint pl a címadó, persze vannak többmázsás, lassú-középtempós szerzemények is, mint az User-Maat Re. Kilóg egy kicsit a sorból a szöveget tekintve az utolsó szám, a Von Unaussprechlichen Kulten, amely cím a H.P. Lovecraft rajongóknak biztosan ismerős lehet, zeneileg azonban ugyanúgy beleillik a Nile világába, mint az előző dalok, tele rengeteg váltással, bólogatós, lassabb és gyors, pergős témákkal. Nagyon jók a riffek, szólók, teljesen harmonikusan áramlanak a jobbnál jobb dallamok, egy kicsit talán kevesebb a misztikus hangulati elem, mint a korábbi lemezeken, azonban az atmoszféra így is hibátlan. Nagyon jó a lemez megszólalása, a producer Neil Kernon volt, aki olyan zenekaroknál segédkezett már, mint a Cannibal Corpse vagy a Nevermore.

Hibátlan anyag. Ha nincs valami titkos death metal fegyver valakinek a tarsolyában, akkor ez a 2005. év legjobb extrém metal albuma.