Kész, ennyi, ha folytatódik ez a mostani - tegyük hozzá: meglehetősen ijesztő - trend, azt hiszem, javasolni fogom Szilvinek, hogy vegyen fel a Shock!-hoz egy truemetal-szakértőt. Majd valahogy elviseljük ostorszíjjal szűkített bőrnadrágját, fekete selyemingjeit, ritkás bajuszkáját és focistafrizuráját, vagy bármilyen tetszőleges vizuális istencsapást, amit ránk mér az Úr általa, de ez így nem megy tovább.
|
megjelenés:
2000 |
|
kiadó:
Century Media / MusiCDome |
|
pontszám:
3 /10 Szerinted hány pont?
|
Egyrészt az újság színvonalát és folyamatos működését veszélyezteti az a kialakulóban lévő szokásunk, hogy az ilyen anyagokat addig tologatjuk undorodva egymásnak, míg valamelyikünk feladja, és összehány valami izzadságszagú szösszenetet "kétlábgép", "galopptempó", "nagyívű dallamok", és hasonló szövegpanelek felhasználásával. Másrészt nem akarok időnként hosszabb betegszabadságot kivenni, csak mert amilyen egy naiv, optimista állat vagyok, mielőtt elkaszálnám, minden lemezt végighallgatok. Ezt is, hogy mást ne mondjak, hátha véletlenül sikerül megfejtenem, mit akarnak ezek a szánalmas hülyék, aztán persze nem, egy-két kivételtől eltekintve csak a szokott metalzenei közhelyeket hallom megint.
Utánaolvasgattam a zenekarnak a kritikára készülve, nos, állítólag az Afterlife keményebb, mint a korábbi cuccaik, hát bravó, már majdnem ott tartanak, mint az Accept '82 körül, az ének viszont tiszta Europe, sőt, a refréneknél inkább Bonnie Tyler, dallamvezetésileg mármint, és ez teljességgel szétkúrja a helyenként megjelenő ötletesebb, főleg elektronikus megoldásokat, mondjuk nem nehéz, épp elég kevés van belőlük így is. Azt is írják, hogy a billentyűnek kevesebb szerep jutott ezen a lemezen, mint a korábbiakon. Ehhez annyit, hogy ha egyáltalán valami, akkor pont a szintitémák javítanak néhol az egyébként pocsék összképen.
Na, látom, most megint legalább két hétig kizárólag noisecore-t fogok hallgatni, úgy felidegesítettem magam.
Hozzászólások
Rock-metál rajongásban a rendszerváltás környékén szocializálódta m, tehát valamelyest már érett és a zsáner fejlődéstörténe tében tájékozott fejjel értem meg a 96-97-től beinduló nagy true heavy metal fellángolást, amikortól nagyjából az ezredfordulóra nagyon durván telítődött a kínálat, tengernyi zs-kategóriás zenekarral.
Mindezek alapján egyrészt megértem, hogy a kritikusok egyre inkább megcsömörlöttek az egy kaptafa "true metaltól", és ahol fát vágnak, a forgács is hullik.
Így történhetett, hogy ez az album is a forgácsok közé került annak idején, a kritikus által megfogalmazott mindösszesen 9 db mondatból - bár tény, hogy azok mind nagyívű körmondatok - ugyanis kb egy sem állja meg a helyét.
De ha már 9 mondat, akkor szerintem valahogy így kellett volna kinéznie:
A csapat a death metálos előzmények után arra a bizonyos asztalra letett true heavy metal albumai még zsenge próbálkozások voltak, majd megérkezett Jonny Lindkvist énekes, a maga viszonylag nagy terjedelmű, karcos-nekikeseredett hangjával, amely a csapatnak ezt követően megjelenő-formálódó jellegzetes dallamvilágához komoly érzelmi többletet adott.
Az itt hallható dallamok olyan sajátos hangulatot közvetítenek, amely legkönnyebben a heroikus jelzővel tudnék jellemezni, de ez alatt nem azt a bizonyos sárkányok nyomában magányosan vágató hős lovagot körüllengő, és nem is az elalélt női testek halmán tapodó, valószerűtlenül nagy izmoktól dagadó harcosból kipárolgó pátoszt kell érteni.
Nem, itt egy sokat szenvedett, számtalanszor padlóra került, de valamilyen belső tartásnak (vagy külső erőnek?) köszönhetően újra és újra talpra álló, az élettel való küzdelmet fogcsikorgatva folytató, végül magát büszkén kihúzva a távolba, újabb megpróbáltatáso k elé tekintő ember jelenik meg lelki szemeim előtt.
Hasonló érzés eddig egyes – ugyancsak hasonló sorsú – Tad Morose albumok hallatán fogott el.
A zenei alapokat tekintve talán nem a legeredetibb eszközrendszerr el állunk szemben, gyorsabb-lassabb középtempók követik egymást, de mindegyiknek megvan a maga dinamikája, és az is vitathatatlan, hogy a svéd fiúk dalszerzői képessége magas fokon áll.
Rendre felütik fejüket elsőre a képbe nem illő, mégis működő elektronikus-gépies effektek, hangulatfestő billentyűk, amelyek sokat hozzátesznek a már említett kesernyés-heroikus hangulathoz.
Néhány dalba pedig olyan gitárszólókat illesztettek, amelyek cseppet sem a klasszikus komponálás szabályait követik, még egy Meshuggah dalban is megállnák a helyüket.
A hangzás ugyan nem tökéletes, a lábdob kettyegését is szokni kell, de bőven hallgatható, összességében nem világmegváltó lemezről van szó, amely az arra fogékony hallgató felé pozitív érzelmi többletet képes sugározni.
A soron következő lemezt Pfleger Bea, majd későbbit Pálinkás úr már lényeglátóan méltatta, igen helyesen.