Ilyen borítóval, amilyenbe új lemezét göngyölte bele az Obituary, én még az új Ákos-albumot is megvenném. A Zdzisław Beksiński ihlette (vagy tán teljes egészében Beksiński?) festményt magára pattintó lemez már a tizenegyedik a sorban, amivel John Tardyék egy szép kerek számot rontottak el. De mit számít itt, hogy a tizenegyedik vagy akár a harmincegyedik? Az Obituary az Obituary az Obituary... szóval értjük. Egy Obituary-albumtól tényleg a legutolsó utánin túli dolog lenne újítást, progressziót, komolyabb meglepődésre való okot meg hasonló huncutságokat várni. És néha, de hangsúlyozom, csakis néha, ez így van jól. Tardyék valahogy megoldották, megoldják, hogy hiába nyújtják ugyanazt vagy huszonnégy éve, mégsem válnak unalmassá vagy retrográddá. Vagy hát unalmassá is csak néha. Egyszerűen belefagytak az időbe, mégis, többnyire élvezetes, amit csinálnak. Többnyire. És itt jön az a rész, hogy ha eddig szeretted a kezdetektől a Tardy fivérek meg Trevor Peres háti izomkötegein cipelt bandát, akkor majd a Dying Of Everythingtől is lesz néhány hétig tartó nyakfájásod. De legalábbis pár napig. Vagy óráig.
Ha ennél akár csak egy hangyahajszálnyival is old schoolabban döntené be az ajtót a nyitó Barely Alive (ami címével ellentétben nagyon is virul), akkor ma 1989-et írnánk, mindannyian hajlakkal megabuzált lósörényt viselnénk, és tolnánk magunkba az Utasellátó csokirolót. Szóval meg is adatott a répaaprítós lendület a vasárnapi tyúkhúsleveshez. A The Wrong Time úgy indít, mintha valami klasszikus slasher mozi nyitó képsorai alá szánták volna, aztán jó kis elmélkedős, középtempós muzsikálásba bonyolódnak az öregek, hogy utána az építkezéseken feketén melózó, ámde mégis böcsületes munkásember állhatatosságával és monotóniatűrésével folytassák a malter-tégla-malter kaliberű hangfal felhúzását a Without A Conscience-ben.
Úgy nagyjából a Frozen In Time óta nehezen veszek észre különbséget az Obituary-lemezek között, legfeljebb olyan mélységig, hogy na, ezen a mostanin eggyel több a jó dal, mint az előzőn, vagy épp fordítva, meg persze a hangzás is némileg más. Az új compact discen ilyen újdonságnak érzem a címadót, pedig hát ez is veretes Obi-cucc, de talán szaggatott riffelésű, kitartóan szögelő nyitása miatt alakult ki bennem ez a tévképzet, nem tudom. De a hangzás biztos más, mint az előzőn, itt most simogatóbban selymesebb, mint ahogy mondjuk egy dekopírfűrész viszonyul egy kézi körfűrészhez.
A My Will To Live annyira klasszikusan klasszikus death metal, mint a viccek terén a rendőrös meg szőkenős tréfák. Egyszerűen kortalan, de legalábbis úgy 1989-től kezdve az. Hogy ez jó dolog-e, megint nehéz megmondani: olykor az, máskor meg már inkább liftmuzsika. Viszont ennek ellenére, némi számolgatás meg mindenféle, itt és most nem részletezendő képletalkalmazások után kiderült, hogy az album nálam szigorúan parabola görbét mutat. Az első három dalig együtt – értsd, a préselt mp3 album meg a préselt Én – kéz a kézben andalgunk körbe-körbe a szobában, aztán jön bizonyos fokú elhidegülés, de szerencsére nem szakítás, mert aztán, úgy az utolsó három-négy számra ismét összejövünk. De most, hogy jobban belegondolok, az említett címadó is tetszetős nálam, ami meg pontosan a lemez közepén tesped, szóval akkor meg ugrott a szépségesen kiötlött parabolám. Ennyit a matematikusságról.
Egyébként tényleg a végére kap ismét erőre az anyag. A Weaponize The Hate visszahozza a lendületet, amiről a lemez mintha addig megfeledkezett volna. John Tardy úgy gurgulázza fel a szavakat, hogy acélgolyó-köpetként csattannak az arcunkon. És mi ezért szeretjük őt. A banda nem épp a komplexitásáról híres, mégis, ha a Torn Apartban nem is vedlenek át kései Deathbe, azért itt is kavarognak rendesen a témák meg a tempók, Donald Tardy igazán nekilát legózgatni a dobfelszerelésén, és maga a csapat is eleve mintha egy hosszú ásítás után nyújtózkodna egy jókorát. Vagyis ha mondjuk két dallal kurtább lett volna ez a gyűjtemény, máris ott lehetne a prímább Obi-anyagok között. Így viszont inkább olyan, hogy pár számra ráterelődik a kurzorom, ha épp Obituaryt korrant a gyomrom, aztán meg inkább űzöm vissza azt a kis virtuális nyilat felfelé a múlt vizén, egészen a... hát, legalább a Frozen In Time-ig. A Dying Of Everything pedig inkább életjelnek tűnik nekem, hogy héhó, még itt vagyunk. És ez, végül is jó dolog.
Az Obituary február 14-én Budapesten koncertezik a Heaven Shall Burn, a Trivium és a Malevolence társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások
A Wrong Time különösen jó lett. Valahol olvastam, hogy dúrban írták: én ehhez nem értek, de órákig el tudom hallgatni.
És igen, a borító nagyon erős pluszpont! Szeretem, ha egy zenekar tesz a streaming nevű valamire, és megtisztel azzal, hogy igényesen becsomagolja a portékáját. "Tartalomhoz a forma", na ez itt nagyon igaz :) Érdemes a borítót egyben nézni, első-hátsó oldal egyszerre, zseniális!
Nem is tudom, nálam pont élőben jött át az erejük (a régi Dürerben amit az Exodus után leműveltek, egy falbontó kalapács kraftjával zúzott), ugyanakkor otthon nemigen hallgatom őket, mert amúgy kőfurkó az a death metal, amit tolnak (maradok az intenzívebb, izgalmasabb vonalnál - ha már USA, akkor Morbid Angel, Deicide, Cannibal Corpse, Monstrosity, estébé)