Shock!

Doom-fronton az elmúlt évek egyik legnagyobb dobását a Koporsóvivő színre lépése jelentette. A semmiből tűnt elő ez az arkansasi négyes, és 2012-es anyaguk, a Sorrow And Extinction elég szuggesztív módon verte bele a hallgatóba, hogy a srácok hogyan is látják a doom metal lényegét. A kritikusok pedig – amelyek rendre felhozták a Candlemass, a Cathedral, esetleg a YOB szentségtelen nevét – hozsannázva ugrálták körbe a bandát, penetráns hype-szagot szimatolva a levegőben. Az évvégi listákon rendre élmezőnyben végzett a lemez, most pedig itt a folytatása, amitől – már most jól látszik a dolog – a diadalmenet továbbvitele várható, a lehetőségekhez képest még szélesebb körben elhintve a Pallbearer nevét a köztudatban. És ennek igen jó oka van: a Foundations Of Burden elődjéhez hasonlóan igen jól sikerült, és éppen csak annyival változtattak a nyerő formulán, hogy az még nyerőbb lehessen.

Mert a szitu lényegében ugyanaz: a ravatalon a klasszikus doom fekszik, markáns epikus felhangokkal feldíszítve (még jobban, mint elsőre), ólomsúllyal, lassan és kimérten, ahogy kell. Hat dal ötvenöt percben, a súlyos részek még dallamosabbak, a dallamosak még súlyosabbak, vagy hogy is kell ezt mondani, mégis, valami más. Igen, megvan: az ének, ami valahogy sokkal érzelmesebb, finomabb és magasabb, mint a Sorrow-n volt, nyilván szándékoltan, a banda gondolom ebben látja a kiutat a skatulyából. Meg persze az olyan dalocskákban, mint a tízperces monstrumok gyűrűjében megbújó, törékeny Ashes, ami ebben a közegben már-már megmosolyogtatóan könnyed három percében nem csupán kizökkenti a hallgatót a nagy őrlés közepette, hanem némi megnyugvást is ad neki.

A maradék öt szám viszont nem kegyelmez, ellenállást nem tűrően folyik-áramlik át rajtunk izzó lávaként, és oké, sokszor lelhetünk rejtett fogódzókra egy-egy elszórt dallammenet, billentyűfutam, vagy elvarázsoltabb melódia képében, de ez így egyben igencsak meg tudja terhelni a leharcoltabb idegrendszert. (A doomhoz nem szokott fület pedig egészen bizonyosan untatja is.) Pedig különös módon igenis csalogatja az embert, hogy elmerüljön a Worlds Apart fájdalmasan szép dallamaiban, a Watcher In The Dark és a Vanished klasszikus doom-világában és kegyetlen riffjeiben, vagy épp a Foundations és a The Ghost I Used To Be doomból kifelé, talán a post metal irányába tekintgető megoldásaiban. Pláne, hogy a stílus ikonikus stúdióguruja, Billy Anderson (Sleep, Buzzov*en, Cathedral, Eyehategod, High On Fire, Melvins, Neurosis, Om, Possessed, meg még ezer másik banda a referenciák között) által kreált hangzás újfent telitalálat, ott fojt, ott nyom agyon és ott ráz fel, ahol kell. És én merülök is szépen alá, miközben azért a kelleténél sokkal többször jut eszembe, hogy Brett Campbell néha mélyebb hangfekvésekbe is ellátogathatna, és ez a nyújtás, az az epikus dallammenet talán már kimaradhatott volna. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Messze nem érzem tökéletesnek, sokkal inkább helyenként túlnyújtottnak a kettes Pallbearert, nem is kiáltok új doom messiásokat (ezt eddig is, ezután is meg fogják tenni mások helyettem), és szerintem az első menet igenis jobb volt, de jó szívvel ajánlom bárkinek, aki valaha is szerette ezt a kriptaszagú, dohos műfajt. És tűnjön bármilyen banálisnak is, a nyitódalban hallható „Fény nélkül a Sötétség mindent elnyelne, Sötétség nélkül a Fény kiégetné a szemünket" sorok egészen jól rávilágítanak nemcsak a zenekar, hanem az egész stílus lényegére is.