Shock!

Na, vajon milyen zenét játszhat egy Koporsóvivő névre keresztelt zenekar a Bánat és Megsemmisülés című lemezén? Nyilván reggae-t, itt is éppen erről van szó. De akkor sem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez itten vegytiszta klasszikus doom metal, maximum hozzákeverve némi epikus jelleget. Abból is a jobbik fajta, valami olyasmi, mint legutóbb a Pilgrim Misery Wizardja volt (amit a magam részéről korántsem értékeltem volna annyira szigorúan, mint a kolléga, de hát annyi baj legyen).

Önfeledten vidám ötven percnek vág tehát neki, aki veszi a bátorságot, hogy belépjen az arkansasi négyes éjsötét világába, ahol az olyan fogalmak, mint remény, boldogság, feloldozás idegenül és üresen konganak. Ezért aztán igazából csak akkor fogod élvezni a koporsócipelést, ha kedveled az olyan csapatok munkásságát, mint a Saint Vitus, a Candlemass, a YOB és hát érdemes idecitálni a My Dying Bride-ot is (a Black Sabbathot viszont teljesen fölösleges, azt úgyis mindenki szereti). Öt dal ötven percben, szívbe rozsdás pengeként hatoló gitármelódiákkal, vártömlöcök nyirkos falához láncoló basszussal és kínpadra szögelő dobütésekkel. Hogy még jobban fájjon a dolog, az összképet Brett Campbell hat láb mélyről szóló, poros hangzású éneke teszi tökéletessé, pusztulásról, a lélek szenvedéseiről és mindenekelőtt a Halálról szóló szövegeivel. (Csak egyetlen kellemes példa a Devoid Of Redemptionból: „No more time, no more breath / No more hope, no more dawn / Only void".)

Zeneileg sem túl változatos a kép, vannak lassú és lassabb tételek, a tempó egyetlen egyszer pörög fel – akkor is kábé a lassú középtempó tartományáig - a már említett Devoid középrészében, de ez nem gond, végül is ki a fene vár hatalmas ritmusváltásokat egy klasszik doom lemeztől? A lényeg az, hogy a dalok jók legyenek, és ez adja magát, bár azt aláírom, hogy kell néhány hallgatás a korongnak. Sokan például egészen biztosan nem várnák meg már azt sem, hogy a tizenkét és fél perces nyitószám, a Foreigner egyáltalán elkezdődjön – erre ugyanis két és fél percet kell várnunk, addig csak egy végtelenül ráérős melódiázgatást hallhatunk Devin Holt gitáros tolmácsolásában. De azok döntenek jól, akik maradnak, ennek az anyagnak ugyanis olyan súlya van, ami egyszerűen maga alá temet, megfojt, a kilátástalanságba taszít. Vagyis éppen olyan, amilyennek a doom esetében lennie kell.

Ennél többet nehéz és fölösleges is lenne elmondani a Sorrow And Extinctionről, illetve még egyetlen dolog, ami kiválóan alkalmas a szimpátia felkeltésére: a kvartett a 2010-es demóján feldolgozta Seress Rezső halhatatlan(ul giccses) öngyilkos-himnuszát, a Szomorú vasárnapot (Gloomy Sunday). Ha valamiért, hát emiatt mindenképp adjatok nekik egy esélyt!