Shock!

Hosszú utat tett meg az arkansasi négyes, mióta 2010-ben megjelentették a demófelvételüket (rajta egyébiránt Seress Rezső Szomorú Vasárnapjának ki tudja hányadik feldolgozásával). Az az anyag és a két évvel későbbi Sorrow And Extinction leginkább még klasszikus doom zenét rejtett, jócskán leöntve epikus mázzal, hogy aztán a 2014-es Foundations Of Burden már jócskán adagolja a progresszív és klasszikus metal hatásokat is. A tendencia végül a tavalyi Heartlessen ért a csúcsra, úgyhogy a már korábban is a kritikusok kedvencének számító Koporsóvivőt jól ki is kiáltották a doom metal megmentőjének, aki új utakra viszi a műfajt ezekben a szűkös időkben, amikor ugye már egyetlen Black Sabbathunk sincs. Pedig ez már nem is igazán doom, sokkal inkább progresszív metal, ami emellett legalább annyira magán viseli a My Dying Bride keze nyomát is, mint mondjuk a Candlemassét. Én pedig nem véletlenül késlekedtem ennyit a kritikával a márciusi megjelenéshez képest, mivel idő kellett hozzá, hogy beérjen a lemez. Sok idő.

Heartless. A cím tökéletes. Ami amúgy nem is annyira szívtelen – mert nem kegyetlen, lelketlen –, sokkal inkább szív nélküli. Egy olyan ember dalai ezek, akinek egyszer régen volt szíve, csak ilyen-olyan külső és belső hatások következtében elvesztette. Mint a rendkívül kifejező borítón lévő, magába forduló, és lassan a hegyekbe olvadó, megkövülő óriás alakja, amint a felé nyúló sok kéz is sokkal inkább tűnik fenyegetőnek, mint segítő szándékúnak. Azaz a Pallbearer hiába cipeli át szép lassan a koporsót egyik stílus tartományából egy másikba, a fájdalmas hangulat, a szomorú szöveg- és dallamvilág maradt a régi. Sőt, talán most fáj csak igazán.

A lemez hét dalának játékideje szinte másodpercre pontosan egy órát tesz ki, ami jelzi, hogy a hosszan tartó nyomasztás garantált, még ha jó érzékkel a viszonylag könnyebben fogható darabokat is tették előre: az I Saw The End az anyag egyik legenergikusabb, leglineárisabb darabja (közegében szinte már slágeres), a kettes Thorns pedig szintén elég súlyos ahhoz, hogy a régi híveket se riassza el nagyon messzire, ellenben már megjelenik benne az az atmoszférikus, lágyabb harmóniákkal opeáló világ, ami majd a soron következő Lie Of Survival-ben fog teljes pompájában megmutatkozni. Szó se róla, a muzsikosok mindvégig kiugró teljesítményt hoznak (különösen Devin Holt és Brett Campbell gitárosok érdemelnek nagy hátbaveregetést), azonban Campbell énekteljesítményét már abszolúte nem érzem ennyire kiemelkedőnek. Például a négyes Dancing In Madness tizenkét perces témahalmozása és felépítése (pláne az elején az a jócskán Gilmour-hatású bevezető szóló) alapján egyértelműen a Pink Floyd magasságába törne, ha nem húzná vissza újra és újra a földre a dalnok dinamikátlan, sokszor vékonyka hangja. Egyértelműen ez jelenti a Pallbearer Achilles-sarkát: ami korábban még el-elment, az a megváltozott zenei köntösben már egyértelműen kevés.

A lemez második fele aztán kicsit be is szigorít: a Cruel Road metalosabb tétel remek refrénnel, a záró A Plea For Understanding tizenhárom perce pedig egy epikus doom monolit, progos tempó- és témaváltások garmadáját rejtve persze, de akkor is ez utal még vissza leginkább a korábbi érára. És valahogy ebben találom a leginkább eltaláltnak Brett hangját is, úgyhogy részemről egyértelműen ez a kedvenc tétel. Ja igen, előtte ott van még a címadó is, ami... nos, amiből így, tizenpár meghallgatás után sem tudok felidézni semmit.

A fentebb vázolt hiányosságok, illetve az általam nem annyira körberajongott progresszív elemek számának a doom kárára való, ugrásszerű megemelkedése miatt az első pár meghallgatás alatt nem igazán éreztem úgy, hogy a hármas Pallbearer-lemez olyan hűdenagyon hozzám szólna. Aztán nemrégiben valahogy mégis elkapott a hangulata, és rendszeresen hallgatni ugyan a már-már emészthetetlenül túlzó hossza miatt továbbra sincs túl nagy kedvem, de azért ha olyanom van, jólesik elmerülni benne.