Shock!

Az emberek túlnyomórészt szeretik a gyerekeket. Szórakoztatók, többnyire őszinték, és bár rengeteg türelem kell hozzájuk, a saját kölökhöz mindig jut belőle. Az egészséges lelkületű és sorsú ember pedig szeret játszani, és szívesen idézi meg gyermekkorát. Paul Gilbert előszeretettel bolondozik. A világ is harmonikusabb lenne, ha csak feleannyi – persze a szó legelőnyösebb értelmében – infantilizmust mutatna fel, amennyi a Mr. Big gitárosától látható.

A fickó most éppen úgy gondolta, hogy ifjúkori kedvenceitől vesz elő egy-egy számot, és elpengeti azokat, az énekdallamokat ugyanúgy, mint számok kíséretét. Személy szerint úgy vélem, ez meglehetősen bátor dolog, mert az emberi hangot a gitárral – vagy bármilyen hangszerrel – elénekeltetni csak az instrumentum tökéletes kezelésével lehetséges. Nos, Paul mesternek ez nem esik nehezére, a technikai kivitelezés adott. A kérdés inkább az (volt az első meghallgatás után), hogy elég érdekes-e ilyen formában közreadni a szóban forgó dalokat. Most, pár lejátszás után a válaszom az, hogy egyértelműen. Bár ez a lemez igazából két lemeznek kéne, hogy megfeleljen.

Elsőre az tűnik fel, hogy a dalok éppen a korábbi énekes részek miatt máshogy csapódnak le, mint egy direkt csak hangszereket felvonultató szám esetében. Hiába a szépen megformált hangok, a nyújtások, ezeket a felvételeket máshogy kell hallgatni, hiszen a modern fülnek talán kissé porosnak tűnhetnek az „álmos" dallamok, és Gilbert mester sem locsolja meg őket túlzottan, az megmarad a szólók idejére. Ez a jelenség meglehetősen kiütközik például a Back In The Saddle-ben. Az eredeti változat sem annyira aszfaltszaggató (figyelem, nem a minőséget piszkálom!), így hát a gitármester sem akart belőle fejleszaggató tempót kicsiholni.

Igazából azzal kellene kezdeni e korong – alkalmas még ez a szó a hanganyag megfeleltetéseként? – megismerését, hogy a feldolgozások eredeti változatát ugyanúgy meg kellene hallgatni, leginkább a-b-a-b... sorrendben, azaz előbb a valódi, majd a gitáros verziót, úgy adná ki a dalok karaktere közötti különbségeket Paul Gilbert előadása. Míg a Working For The Weekend című tétel (szerző: Loverboy) átdolgozása behoz egy pici Satriani felhangot, addig a már említett Aerosmith-szám nem túlzottan domborít instrumentális verzióban az énekdallam vezetése okán. Az I Got The Feelin' James Browntól való szerzemény, itt például Gilbert is frankón hozza a boogie-t, remek előadás, aki akar, simán táncolhat rá, de például az alaptéma egyszerűsége miatt nagyszerű gitárosoktatást is lehet rá szervezni. Nincs ez másképp a Beatles bluesdala, a Why Don't We Do It In The Road esetén sem. 1-4-5, oszt szevasz, Paul úr szimplán mókázik kicsit az eredeti dallammal.

A Shock Absorber címet viselő dal a lemez első saját szerzeménye, ebben leheletnyi jazzes felhangok díszítik a szintén blues-ihlette zenei alapokat. Olyan érzés fogott el, mikor hallgattam, mintha Paul Gilbert ott ülne velem szemben egy széken, hogy eljátsszon minden alapvető gitároktató figurát, persze a legmagasabb technikai és előadói képesség birtokában. Semmi nagy megfejtés, csak pakolgatni a fogásokat, néha kortyolni a jeges teába, aztán menjünk ki a teraszra grillezni, nagyjából ez a filozófiája az egész albumnak, még akkor is, ha néhol nyakatekert a skála, ha nem egyszerű egy futam, a lényeg mégiscsak a tisztelgés gitárhősünk kedvencei előtt.

Egyik személyes favoritom a lemezről a Murder By Numbers. Ez egy Police-szerzemény, azon belül is Andy Summers jegyzi a zenét, aki természetesen csakis a zseniális kategóriába sorolható önmagában és a The Police munkássága révén is. A lopakodón sunyi alaptémát és az énekdallamot csodásan fogta meg itt Gilbert, és a dobok mellett se menjünk el szó nélkül: Kenny Aronoff relatíve szolidan bolondítja, színezi-cinezi meg a dalt, mesés módon pakolgatja a hangsúlyokat a háttérben. Ha már a dobost megemlítettem, van itt egy ismerősebb név az ütőhangszerek mögött: Mike Portnoy. Amennyiben nem olvasom, ki(k) dobol(nak) a lemezen, természetesen nem ismertem volna fel, vagyis szerencsére szerényen ütöget, igaz, maguk a dalok sem indokolnak progresszív hozzáállást.

Na jó, az olyan tingli-tangli számok, mint Eric Carmen My Girlje vagy Elton John Goodbye Yellow Brick Roadja nálam nagyon nem érnek célba még ebben a rockos formában sem, ezeknél mindig kénytelen vagyok léptetni, és megítélésem szerint az összképet is rontják. Gilbert eddigi pályafutását tekintve tudjuk, hogy valamiért vonzódik ezekhez a pitty-putty témákhoz, szinte minden lemezén előfordul egy-egy negédes-semmilyen darab, de hát mindenkinek van rossz főztje, ennél nagyobb bajunk ne legyen sosem. Az említett Shock Absorber mellett amúgy még két Gilbert-szerzemény szerepel a CD-n (haha): a Purple Without All The Red, illetve a záró és címadó Stone Pushing Uphill Man. Utóbbi kivételesen énekes szám, Paul úr dalolja, és talán nem is csoda, de ez is egy kiülős, hintaszékes blues, akusztikus megszólalásban. Érzékeny kis dalocskának indul, de aztán a végére szépen megelektromosodik, főhősünk alaposan el is ereszti ujjait a szólóban, ami jól illeszkedik az egész gyűjtemény hangulatába.

Személy szerint nem vagyok odáig Paul Gilbert gitárhangzásáért, ráadásul az utóbbi időben egy lapáttal még rá is tett a vékony megszólalásra némi porszívós karcosságot, viszont ahogy a dallamokat megszólaltatja, az elsőrangú, és ki tudja, hanyadjára igazolja a tételt, hogy a kéz hangja számít, nem a hangszeré. A producer Philip Naslund volt Paullal karöltve, a két dobosról szóltam, minden egyéb hangszert és zajt szintén Gilbert szólaltatott meg. Igaz, a borítót nem ő rajzolta.

Jó kis időtöltés a Stone Pushing Uphill Man, bár kissé nagyobb lendületet is el tudnék viselni Paultól. Időről időre lesz helye a listámban, és soha rosszabb szórakoztatást egy feldolgozáslemeztől.