Shock!

Tíz éve jelent meg a Mezarkabul (vagy ahogy otthon hívják őket: Pentagram) ezt megelőző lemeze, az MMXII, amit anno én is méltattam az oldalon. Bár szülőhazájukon kívül csak a kemény mag ismeri őket, a csapat otthon, Törökországban egész más ligában mozog, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Makina Elektrika is a Sony Music Turkeynél, azaz egy nagykiadónál jött ki szeptemberben, viszont elméletileg csakis digitálisan. Szóval hiába vagy gyűjtő, a Mezarkabul hetedik nagylemeze után jelen állás szerint hiába fogod végigtúrni a Media Markt kínálatát az anatóliai buszos kiránduláson.

A magam részéről – megrögzött lemezvásárlóként – kifejezetten sajnálom, hogy ez a cucc így csak képletesen tehető fel a polcra, hiszen egyrészt a török csapat mindig magas minőséget hozott, másrészt pedig ez az anyag igazi csemege, kuriózum. A Makina Elektrikán ugyanis valamennyi énekest csatasorba állították, aki a zenekarban valaha a mikrofon mögött állt, a végeredmény pedig egy igazi ünnepi cucc, ami méltóképpen ünnepli meg fennállásuk harmincötödik jubileumát. A Pentagramként indult csapat ugyanis még 1987-ben kezdte pályafutását, és a Bobby Liebling-féle kultikus alakulattal való névazonosság miatt futnak Mezarkabul néven Törökországon kívül. Az első tíz év útkeresése után az 1997-es Anatolia lemezzel találták meg saját hangjukat, amit kisebb-nagyobb rendszerességgel azóta is hallatnak. Mostanában ők sem kapkodnak túlzottan, hiszen ha a koncertlemezeket és akusztikus anyagokat nem számítjuk, az utóbbi húsz évben – ezt is beleszámítva – mindösszesen két nagylemezre futotta tőlük. Jó munkához persze idő kell, a Makina Elektrika pedig meg is érte a várakozást.

Az új anyag abszolút párhuzamba állítható a tíz ével ezelőtti, így szintén jubileumi MMXII-vel, úgy zeneileg, mind koncepcióját tekintve is. Már az előző cucc is a csapat történelmének egyfajta összefoglalását hozta, ahogy a mostani is, épp csak a különböző énekesek jelenléte miatt még egyértelműbb, hangsúlyosabb olykor a múltidézés. A Revenant kezdése például konkrétan a Pentagram/Trail Blazer-időkbe repít vissza minket, a Sensiz pedig szintén a korábbi anyagokat idéző, súlyosabb, középtempón menetelő Mezarkabul-metál. Itt vannak azért persze a későbbi nagylemezek szuperdallamos világát idéző, jobbhíján talán slágerdoomként aposztrofálható dalok, mint például a nyitó Bu Düzen Yikilsin vagy az azt követő Sur, melyek ismét csak előtérbe helyezik a törökök páratlan dallamérzékét. Hiába nincsenek klasszikus értelemben vett hangszálakrobaták a fedélzeten, a Mezarkabul mindig tudott pofátlanul jó és ragadós énekdallamokat írni nekik, és ez most sincs másként.

Nagyon jó a népzenés hatásokat előtérbe helyező Pride, de kifejezetten érdekes a thrashelést szintén törökös folkdolgokkal keverő Maymunlar Gezegeni és a Damn The War is, amik után a full folk Ödenmez vezeti le szépen a lemezt. Egyedül az instrumentális Dünyát, illetve a Metallica Seek & Destroyának feldolgozását érzem kicsit feleslegesnek. Ezek miatt a Makina Elektrika kevéssel ugyan, de azért elmarad elődjétől, viszont így is olyan csemege, amit kár lenne kihagynia az ilyesmire fogékonyaknak.