Négy év után végre ez a lemez is megérkezett, és egy új Pink Cream 69-anyag megjelenése mindig örömhír, bár nem tagadom: akármennyire is szeretem a zenekart, az utóbbi három-négy album hosszabb távon még az elvitathatatlan minőség ellenére is eléggé összefolyt nálam. Nem tartom kizártnak, hogy pár év távlatából visszatekintve majd ebbe a sorba illeszkedik be a Headstrong is, viszont itt és most ezzel együtt sem tudom nem szeretni a lemezt. Pláne, hogy tavasszal, csaknem másfél évtized után végre ismét magyar színpadon köszönthetjük a zenekart.
A Pink Cream 69 egy örökkévalósággal ezelőtt a legamerikaibb hangzású német hajmetal-csapatként tört be a köztudatba, az Andi Derisszel készített korai albumok igazi klasszikusok, ehhez nem is férhet kétség. Aztán jött a frontembercsere és David Readman, meg persze a grunge-korszak két zeneileg jó, de nem igazán PC69-ízű anyaggal, hogy aztán főnixmadarakat megszégyenítő melodikus feltámadást produkáljanak. A '98-as Electrified és a 2000-es Sonic Dynamite nálam fej-fej mellett áll a Deris-éra két csúcsművével, a '89-es debüttel és a '91-es One Size Fits All-lal, és a mai napig úgy gondolom: azóta sem tudták felülmúlni őket. Nézőpont kérdése, probléma-e ez. Azon a téren talán igen, hogy önkéntelenül is minden új lemezüket ezekhez mérem, ha viszont úgy nézem, hogy összességében így is mindig jók az anyagaik, akkor nem. Most, pár hét haverkodás után határozottan az a benyomásom, hogy a Headstrong erősebb az utóbbi néhány munkájuknál, de jártam már így másik lemezükkel is a kezdeti szakaszban, amely aztán utólag inkább csak belesimult a többi közé, szóval nem akarom elkiabálni a dolgot. Majd pár év távlatából kiderül.
A zenekarnak éppúgy megvolt a maga stílusa a Deris-érában, mint ahogy Readmannel is: a kettő nyilván nagyon közel áll egymáshoz, mégis markánsan elkülönül. Ezen a téren most sincs változás, száz százalékos readmanes PC69-albumot készítettek, ahol rögtön a második Walls Come Downnal megérkezik az első menetrendszerű sláger. Tudod, olyan nagyon pinkcreamesen, ahol rögtön ütöd a taktust a dögös riffekre, mégis rejlik a groove-ban valami seggrázósan könnyed is, a refrén pedig azonnal beül a fülbe. A vokál itt némi csavarral inkább a Deris-korszakot idézi, de hát végső soron azért valahol ugyanarról a történetről beszélünk. Nálam most egyértelműen ez a favorit a lemezről, meg a Bloodsucker, ahol mintha csak a klasszikus Dokken egy fajsúlyosabb témáját gyúrták volna össze a legszebb Pink Cream-stílusjegyekkel, újfent gyilkos bridge-dzsel és kórussal. Még a Whistleblower is ugyanezt az iskolát képviseli, de nagyon bejön a húzós, hatalmas refrénnel ellátott Unite And Divide is (megőrülök, hogy nem tudom beazonosítani, mire emlékeztet annyira a kezdése!), akárcsak a finom, akusztikus alapú, Readman óriási melódiáival megkoronázott Vagrant Of The Night vagy a klipes Man Of Sorrow is. Utóbbi egy nagyon finoman összerakott, epikus érzetű, monumentális darab, amely szintén igazi csúcspont a maga nemében.
Ezek mellett írtak feszesebb, germánosabb szabású témákat is, mint például a nyitó We Bow To None vagy a duplázós Path Of Destiny – én mindig is az efféle nótáikat kedveltem a legkevésbé, de utóbbi refrénjét ezzel együtt is igazságtalanság lenne nem megemlíteni. És így tovább, tulajdonképpen az egész mű élvezetes hallgatnivaló, főleg, hogy bónuszként egy ludwigsburgi buli teljes felvételét is megkapjuk 2013-ból a Talk To The Moonnal, az örök überkedvenc Do You Like It Like Thattel, a Shame-mel és pár hasonló meganótával, ahogy kell. A lemez hangzása a szokásos, összességében jó telt, húsos a sound, szóval nem kötök bele, még a Dennis Wardtól megszokott módon műanyag ritmusszekció ellenére sem.
Ha nem is ostromolja az Electrified meg a Sonic Dynamite szintjét, de az ismerkedés e korai fázisában nekem az utóbbi bő évtized legjobb PC69-művének tűnik a Headstrong, szóval egy plusz félpontot megszavazok nekik a kötelező erősnyolcas tetejébe, aztán mire kijön a következő album, eldől, hogy túllelkesedtem-e a dolgot, vagy sem. Az mindenesetre így is biztos, hogy megbízható minőséget hoztak.
A Pink Cream 69 március 29-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik a Pretty Maids társaságában. Részletek itt.
Hozzászólások