Shock!

A szép emlékű Metal Church egykori főnöke, a gitáros Kurdt Vanderhoof köztudottan nagy barátja a hetvenes évek patinás progresszív illetve hard rock muzsikáinak. Ennek már a '90-es és a 2000-es évek fordulója tájékán is kézzelfogható tanújelét adta, ekkor ugyanis – még Vanderhoof név alatt – néhány muzsikus barátjával két albumot is készített, melyekkel e nemes hagyományokat ápolta, méghozzá kimondottan becsületes színvonalon. (A brigád a Savatage legendás E-Klubos koncertje kapcsán Budapesten is megfordult előzenekarként.) A csapat a Church újbóli csatasorba állításával párhuzamosan felszívódott, azonban Kurdt mester pár évvel később már Presto Ballet név alatt trombitált össze egy új formációt, hogy – nagy vonalakban – tovább meneteljen a Vanderhoof zenekarral megkezdett ösvényen.

Az immáron harmadik albumát elkészítő, szinte teljesen megújult felállású banda sztorijában érdekes csavar, hogy új frontemberként nem más állt a mikrofonhoz, mint a Metal Church utolsó három korongján énekeskedő Ronny Munroe (tavalyelőtt ő amúgy egy korrekt heavy/power vonalas szólólemezt is készített, valamint – mindössze néhány hét erejéig – a Lillian Axe soraiban is felbukkant). Az Invisible Places már vele készült, aki azonban ennek alapján arra számít, hogy esetleg zakatolósabbra, metalosabbra váltott a zenekar, annak már most szólok, hogy bizony csalódni fog. Ahogy mondani szokás: ez egyszerűen „nem arról szól". Továbbra sem. Aki viszont nem csak szigorú headbanger diétán él, hanem kedveli az olyan nyugodtabb vizeken evező, ám mégis izgalmakkal teli, kalandozós, kifejtős muzsikákat, mint például a régi, klasszikus Kansas, a Yes, a korai Rush, a '70-es évek Genesise, a STYX, netán a Uriah Heep (még Ken Hensley-vel a Hammond mögött), annak kellemes szónikus csemege lesz ez a hét nótás, bő órányi korong.

A kimondottan szép, arányos hangzásképben a billentyűké a főszerep, van is belőlük vagy féltucatnyi: Hammond-orgona, mellotron, csembaló, zongora, különféle old school megszólalású szintetizátorok, és így tovább. Érdekes adalék, hogy ezeket nemcsak a billentyűs, az igen ízlésesen játszó Kerry Shacklett kezeli, hanem a gitárosként és dalszerzőként méltán elhíresült Vanderhoof mester is. Ezen felül persze a többi hagyományos rockzenei zajkeltő eszköz is megszólal: elektromos és akusztikus gitárok, basszusgitár, dob, ahogy kell. Bár olyan különleges hangszerek itt nem hallhatóak, mint a Kansasnél a hegedű vagy a Jethro Tullnál a fuvola, a muzsika így is annyira szerteágazó, kalandozós, a hangszerelés pedig annyira gazdag, hogy emiatt sincs hiányérzete az embernek.

Maguk a dalok jobbára ráérősen, kifejtősen hömpölyögnek (játékidejük 5 és bő 12 perc között mozog), villantós virgamegfejtések sincsenek, az egész inkább a jóleső együttmuzsikálásról, a barátságos hangulatról, illetve magukról a szellős, szerteágazó, de mégis kerek kompozíciókról szól. Leginkább esszenciális jelleggel a 12 és fél perces záró darab, a No End To Begin bír, míg a legdirektebb, és egyben a hard rock vonalhoz leginkább közelítő szerzemény az ötödikként felhangzó One Perfect Moment. Egyben ezek a fő favoritjaim is a korongról. Ezzel együtt mégis azt mondanám, igazán kiugró pillanatok nincsenek, ellenben egységesen nívós, magát jól hallgattató dalfüzér ez a bő órányi anyag.

Ami mégis kicsit szürkíti az amúgy kellemes összbenyomást, az Ronny Munroe teljesítménye. Elődjéhez, Scott Albrighthoz képest hangja egyszerre karcosabb és fojtottabb – a kései Metal Church lemezek, vagy a számomra szintén kedves szólóalbuma világához ez frankón passzol is, ide viszont jobban illett Scott tisztábban csengő, szárnyalóbb orgánuma. A végeredmény így sem gázos, inkább csak az előzmények ismeretében tűnik sápadtabbnak most a vokális teljesítmény.

Igazából ez a muzsika éppen olyan, mint amit a frontborító sugall: pihentető, megnyugtató, ráncokat elsimító, a gondok elől egy másik világba elröptető. És egy rohanással, idegeskedéssel teli, fárasztó nap után, egy csésze jó teával a kézben az ember fia sokszor nem is vágyik ennél többre...