Shock!

A Presto Ballet a Metal Churchből ismerős Kurdt Vanderhoof bandája, melynek 2005-ös, egyébként remekbeszabott bemutatkozása, a Peace Among the Ruins után három évvel végre megérkezett a második korongja. Vélhetően elég sokat elmond írásom tárgyáról, hogy jelenleg két lemezt hallgatok állandóan, melyek egyike ez - a másik a 2007-es Sieges Even - de lássuk is, hogy miért.

Bár Kurdtnak volt már két szólólemeze korábban (Vanderhoof és A Blur in Time címmel jelentek meg 1997-ben és 2002-ben), meg merem kockáztatni, hogy a Lost Art of Time Travel a csúcsproduktuma, mióta csak anyazenekarán kívül is próbálkozik. No, nem mintha valami eszement újdonságot, meghökkentő zsenialitást találnánk itt, épp csak hihetetlenül intelligens, mélyen a hetvenes évek prog. rockjában gyökeredző, ám mégsem öncélú, végtelenül finom rockmuzsikát. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a nagy elődök (Kansas, Genesis, Yes stb.) zenei hagyatékát ma csak a Spock's Beard műveli ilyen színvonalon, bár azt is hozzá kell tenni, hogy míg a SB valóban újító, úgymond progresszív, addig a PB annak ellenére is csak kiváló, klasszikus rockmuzsika, hogy a negyedórás nótáktól a hammond-orgiákig minden megtalálható benne, amitől a rock progresszív volt a hetvenes években.

Azt, hogy a hetvenperces, mindössze hét nótából álló lemez szinte hallgattatja magát, Kurdt Vanderhoofon kívül elsősorban Scott Albrightnak köszönhetjük, hangjában ugyanis ott a Uriah Heep minden fogóssága, sőt egy jó adag Rush párhuzam is, ráadásul sokkal befogadhatóbban, mint Geddy Lee-nél. Sokkal jobban is illik ide, mint a jóval karcosabb Vanderhoof lemezekre.

Persze elsősorban azért a jó Kurdtot illeti dicséret, hiszen az okosan felépített dalok mind tőle származnak, de a leheletfinom gitárjátéka sem kismiska. Ryan McPherson féktelen, ám cseppet sem túlburjánzó billentyűjátékát is imádom, és hála istennek, jól előtérbe is tolták, ráadásul a kristálytiszta, ám mégis rendkívül barátságos, árnyalt sound még rá is erősít egy lapáttal. A felvételekhez egyébként csak régi analóg cuccokat használtak, és bár nem vagyok éppen profi a stúdiós kütyük terén, de igencsak hallani a különbséget.

Dalokat fölöslegesnek tartok kiemelni, hisz a Mind Machine tízperces prog. rockja vagy a You're Alive könnyed vidámsága épp annyira király, mint a rockosan induló, de aztán egy jókora Floyd-féle elszállásba átcsapó One Tragedy vagy a záró Haze. Egyszóval nincs gyenge pontja a lemeznek, jó dalok, jó énekes, jó hangzás. Nálam ez egy kerek tízes.