Egymilliószor megfogadtam már, hogy nem nézek meg lemezfelvezető klipet, és nem hallgatok meg semmilyen kedvcsináló dalt sem egy album megjelenése előtt. Természetesen nem volt ez másképp a Pride Of Lions esetében sem, mégis, miután már jól összebarátkoztam a Fearless-el, kíváncsiságom ismét diadalmaskodott – az egyébként sem létező – érdektelenségem felett, és rákerestem a csapat legújabb promóciós kisfilmjére is a neten. A Frontiers kiadó és az ő megbízott filmkészítői pedig tulajdonképpen nem is tudták volna mélyen szántóbban végrehajtani a tökéletes illúziórombolást a lemez felvezető nótájával, az All I See Is You-val, hiszen a mai lehetőségekhez képest egész egyszerűen ultragagyira sikeredett a klip. Nem túlzok azzal, ha azt állítom, hogy nevenincs, önerőből működő hazai bandák is csináltak ennél már jobbat. A zenekar legendás életrehívójának a személye pedig már csak alapból nagyobb tiszteletet érdemelt volna egy sebtiben összerántott, a '80-as évek hangulatát még csak távolról sem idéző, minimális költségvetésű klipnél.
Jim Peteriket ugyanis kötve hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, mégis szinte borítékolható a tény: nem éppen a fentebb említett videó fogja meghozni a fiatalabb generáció kedvét ahhoz, hogy közelebbről is megismerkedjen a melodikus rockzene egyik nagyjával. És mint tudjuk, sajnos a közönség nagy része eleve nem a komplett lemezekbe ássa bele magát, hanem a klipet csekkolja le először, és azután dönt... Mindenesetre én még reménykedem abban, hogy léteznek még hozzám hasonló lemezőrültek, és ha éppen dallamos rockzenéről van szó, akkor nem mennek csak úgy el belehallgatás nélkül a Pride Of Lions legújabb kompozíciói mellett.
Az egykori Survivor gitárosa, énekese, billentyűse és a Rocky 3 mindent elsöprő sikerű betétdala, az Eye Of The Tiger társszerzője 2003-ban alapította meg a Pride Of Lionst, ami eredetileg csak egy stúdióprojectnek indult, a Fearless immár mégis az ötödik stúdióalbumuk a sorban. A Joel Hoekstra mellől is ismerős Toby Hitchcock énekessel megerősítve Peterikék gyakorlatilag a kezdetektől fogva magas minőségben szállítják le a jobbnál jobb lemezeket, amelyekkel maximálisan ápolják a '80-as évek AOR-hagyományait. Ez persze nem az a zene, amiről órák hosszat lehetne filozofálni és dalokat elemezgetni. Nincs itt semmi művészkedés vagy elborultság, csak egyszerű, könnyen befogadható szerzemények, amelyek pozitív kisugárzásukkal szinte minden élethelyzetben feldobják a napodat. Nem céljuk sem a világmegváltás, sem pedig a hangszerbemutató, csupán az egyszerű zenei eszközökkel való szórakoztatás. A már említett, klipesített All I See Is You viszont kicsit talán ki is lóg a zenekar eddigi koncepciójából, ugyanis ennek tartalma már tényleg annyira habkönnyű és buta szerelmes dalocskákat idézően puritán, hogy nem is csoda, hogy a kiadó ezt választotta bemutatkozásnak. A kansases hegedűmotívum mindenesetre kellemes színfoltként hat, és Peterik jellegzetes hangszíne is valahol felidézi az amerikai progrock-legenda billentyűs/énekese, Steve Walsh fiatalkori teljesítményét. Tehát ez a nóta nagyjából úgy is szól, mint amikor a Kansas próbálkozott az AOR-ral (nem túl nagy sikerrel), csak éppen a Pride Of Lionsnak ez azért sokkal jobban áll.
Az ezt követő, The Tell című, vérbeli Asia-hatásokkal teli AOR-szösszenet azért már kellemesen helyre billenti a dolgokat, és újra felidézik vele a korai lemezek hangulatát, majd az In Caricature-rel rögtön rá is fagyasztják a letörölhetetlen és széles vigyort az egyszeri dallamhívő arcára. Akinek ez a nóta nem állítja csatasorba a karján lévő szőrszálakat, ne is merje magát AOR-fannak nevezni, és a Survivor-CD-it is nyugodtan elajándékozhatja valami perverz kreténnek a dark weben. Ezzel persze még korántsem lett vége a jó dalok sorozatának. A Foreignert idéző Silent Music és az ezt követő, House Of Lords-jegyeket is felmutató, intenzívebb címadó is kitűnő szerzemények. Akad persze azért egy-két émelygősebb, mignonbaharapást lelki szemeid elé vetítő, geil rettenet/gyönyörűség is, ami annyira már nem az én világom, azonban stílusukban ezek is kiemelkedőek. Ilyen az Everlasting Love és mondjuk a Journey nagyon szerelmes korszakára emlékeztető The Light In Your Eyes is, amivel egykoron tuti minden „normálisnak" mondható csajt le lehetett venni a lábáról. Mára már persze egészen másképp alakult a helyzet... A nosztalgiafaktort pedig egyértelműen a Freedom Of The Nightban járatják a csúcsra, amitől egy csapásra az amerikai nagyvárosok homályos sikátoraiban találhatod magad bandázás közben, mint ahogyan azt a '80-as években láthattuk a VHS-re tízszer rámásolt, B-kategóriás filmekben. De van itt Totót idéző dalocska is (The Silence Says It All), valamint olyan nagyszerű AOR-csapatok munkásságát eszembe juttató momentumok is, mint például a Petra (Unmasking The Mystery).
Végső soron tehát stílusában ez egy nagyon jó kis dalgyűjtemény, és igazi kincs manapság, amikor már a hasonló műfajban mozgó csapatok sem nagyon termelnek ki üresjáratoktól mentes lemezeket. Ahogyan például a Roth Brock Project emlékek nélkül húzott el mellettem, úgy a Pride Of Lions szabályosan beleragadt az agytekervényeimbe. Nem csoda, hisz ilyen dallamokkal, dalszerzőkkel és énekesekkel ez nem is történhetett volna másképp. Befolyásolni persze senkit sem áll szándékomban, de ha lehetséges, akkor most kivételesen ne a bemutatkozó kisfilm alapján ítélkezzetek.
