Shock!

Harmadik stúdiólemez, a másodikhoz volt szerencsém, akkor még elég blackes zenét játszottak, ráadásul piros festékkel kenték össze magukat a hatás fokozása érdekében. Ma már más szelek fújnak, váltani kellett, a művér ugyan még bejátszik, bár csak a borító hátterén folydogál lefelé szerényen.

Zeneileg thrashesebbek, sőt, és mindezt úgy hangoztatják, mintha thrash ördögökként bújtak volna elő ezelőtt x évvel édesanyjuk pocakjából. Amit kötve hiszek. Attól még lehetne a Wicked Is My Game az évezred istencsapása. Nem az.

Szeretik ugyan a lendületes, fogós riffelést az egyébként svéd (mi más?) srácok, olykor belendült a nyakam is picikét, jólesően bólogattam, és nem gondoltam bele, hogy ezeket a riffeket már olyan szépen előadta Mille Petrozza és csapata a thrash fénykorában. Hőseink tehát inkább a germán vonalról csipegették ötleteiket, ámbár nem tagadható a Bay Area imádat sem. Ugye. Természetesen a Slayert sem hagyták ki a repertoárból, némelyik riff enyhén szólva plagizált. Mindez mai köntösben, dögösen szólal meg, bár a gitárokra mehetett volna még egy kis kakaó, szerényebben döngenek, mint az illene ehhez a stílushoz. Jonas Nilson vokalista kellően acsarkodva támadja meg a mikrofont, nem egy gyomorból hörgős, de még csak nem is karakteres, tizenkettő egy tucat.

Ha felülemelkedek azon hisztimen, hogy mostanában egyre inkább kerülöm az eredetiséget halvány nyomokban sem mutató zenekarokat, akkor fél óráig akár el is tudok szórakozni a Raise Hell lemezével, kizárólag háttérzeneként, ha a koncentrációmat másra összpontosítom. Ilyenkor kellemesen elbólogatok hőseink azon igyekezetén, hogy megalkossák "a thrash metal nótát", elhessegetem más zenekarok logóit a szemem elől, csupán a nyers energiára koncentrálok. Ám hiába minden erőfeszítésen, tartósan nem tud lekötni a zenekar muzsikája, ezért csak és kizárólag azon fanatikusoknak ajánlható, akik thrashen kívül nem hajlandóak mást meghallgatni. Nem olyan rémes azért a lemez, de hogy is mondjam... Hallottunk ilyet már kismilliót. És fogunk is.