Shock!

A Venomhoz hasonlóan Newcastle-ből elstartolt Raven a brit heavy metal új hullámának prominens szereplője volt, és ugyan soha nem lettek még csak megközelítőleg sem akkora sztárok, mint a Maiden vagy akár a Saxon, azért így, abszolút underground névként is olyan nevekre gyakoroltak bevallottan jelentős hatást, mint a Metallica, a Kreator, a Helloween vagy a Sodom. A két Gallagher tesó, a basszer/énekes John, illetve a gitáros Mark által alapított, a '80-as évek második fele óta Joe Hasselvander dobossal üzemelő trió nem kényezteti túl gyakran lemezekkel a közönséget, de ha valamit kihoznak, az általában megbízható minőségű. Nincs ez másként a friss albummal sem, amely hat évvel követi a legutóbbi Walk Through Fire-t, és még ezzel együtt is csak a banda harmadik stúdióanyaga, mióta kettessel kezdődnek az évszámok.

Nem állítom, hogy Raven-komplettista vagyok, hiszen a csapat tizenhárom stúdiólemezzel rendelkezik, de a NWOBHM-alapklasszikusnak számító, 1983-as All For One-t természetesen én is nagy becsben tartom, és kifejezetten erősnek találtam az utolsó pár anyagot is, különös tekintettel a 2000-es One For Allra. Jó hír, hogy az ExtermiNation sem szakít a banda hagyományaival, és ebben az esetben is tökéletesen látszik: bizonyos zenekaroknál igenis van értelme hosszas szüneteket tartani a megjelenések között. Hiába járnak a Raven tagjai a hatodik iksz környékén, a zene mindenről tanúskodik, csak éppen megfáradásról nem, sőt, a Gallagherek igazság szerint ma is olyan energikusan nyomulnak, hogy simán oda lehet őket állítani az olyan ifjú NWOBHM-klónok mellé, mint az Enforcer, a Skull Fist vagy az Evil Invaders. Hiába hallatszik, hogy nem fiatal arcok muzsikálnak, zenéjük jellegzetes mániákus éle ma is ugyanúgy megvan, mint a fénykorban, és ennek bizony nagyon tudok örülni.

Az ExtermiNation ennek megfelelően vérbeli Raven-album lett. Nagy vívmányok sosem voltak náluk, ez itt száz százalékos klasszikus heavy metal közérthető, acélos riffekkel, világos, hol középtempós, hol speedes tempókkal, szimpla, de fogós dallamokkal. És ami a lényeg, üvölt az egészből, hogy ezek a fickók ma is imádnak zenélni, dalokat írni, koncertezni. Nincs izzadságszag, nincs görcsölés, egyszerűen jó hallgatni az albumot. Már persze ha szereted az ilyesmit, mert ellenkező esetben természetesen próbálkoznod sem érdemes a bandával. Mint utaltam rá, ez itt nem valamiféle intellektuális kirándulás, hanem sokkal inkább zsigeri élmény, mint nagy szellemi felüdülés, én azonban nem is feltétlenül utóbbira vágyom, ha rockzenét akarok hallgatni. Sőt, igazság szerint kifejezetten idegesít, hogy manapság mindenki mindig, mindent meg akar fejteni, mindenki mindig, mindent jobban tud a másiknál, és igyekszik ennek minden lehetséges fórumon, lépten-nyomon hangot is adni. Nos, a Ravenen nincs mit analizálni: ki kell nyitni egy sört, kényelmesen elhelyezkedni a kanapén, aztán feltekerni a hangerőt, hadd szóljon. Vagy ugyanezt tenni a kocsiban, csak akkor értelemszerűen sör nélkül. A hatás mindkét esetben önmagáért beszél majd.

Ha nem ismernéd a zenekart – ami végső soron nem lenne csoda, hiszen a Raven tényleg underground kultcsapat –, egy roppant dinamikus megszólalású brit metalbandát képzelj el valahol félúton a Saxon-féle vonal és a NWOBHM-mozgalom későbbi legnyilvánvalóbb leágazását jelentő amerikai thrasherek legdallamosabb képviselői között, sok zúzós, jól elkapott gitártémával, feszesre húzott ütemekkel és John Gallagher sajátos, agresszív, mégis megnyerő fahangjával. És ez az egész tényleg nem szól semmi másról, csak a feelingről, javarészt most is olyan tök jól megfogalmazott témákkal, mint a nyitó, sodró lendületű Destroy All Monsters, a harapós Feeding The Monster, az együtténeklős, fémes, hangulatosan melodikus középrésszel és szólóbetéttel ékesített Fire Burns Within, netán az epikus hangulatú River Of No Return zárás. Az egyórás lemezhossz kissé talán sok egyvégtében, és becsúszott egy-két üresjárat is, de végső soron rég volt lemezük, szóval üsse kő, most még ebbe sem kötök bele (noha fél pontot azért levontam miatta). A Raven egyszerűen jó, és kész, szóval ha szereted a tradicionálisra szabott fémzenéket, nyugodt szívvel merem ajánlani őket. Főleg, hogy ősszel végre Magyarországon is fellépnek!