Shock!

A Red Circuit az egyik olyan csapat, ahol a sri-lankai születéső Chity Somapala villogtatja hangszálait. Mellette a billentyűkön Markus Teske játszik, akit a Sheela nevű zenekara talán nem is, de producerkedése olyan csapatoknál mint a Vanden Plas, Saga, Symphony X, Mob Rules stb. nevesebbé tett. Érdekesebb még a vendégzenészek névsora: a Vanden Plas-ból Stephan Lill vagy Patrick Rondat muzsikál itt, akit főleg az Elegy, illetve a Consortium Project kapcsán ismerhetnek az érdeklődők.

A zene amolyan lightosabb hard rock/prog/power keverék, bár talán inkább az olyan csapatok zenei világához áll közel, mint a Threshold, bár annál kicsit keményebbek, de a dalok felépítése, dallamvilága a briteket idézi nótáról-nótára. Másolást mégsem mondhatnék, hiszen Chitynek alapvetően másféle hangszíne van (karcosabb, férfiasabb), mint thresholdos kollégájának.

A dalok kellemesek, a The Veilben ráadásul még keleties motívumokat is felmutatnak, ami még szimpatikusabbá teszi a zenekart számomra. Érzelemgazdag, finom ének, kiművelt, értelmes gitárszólók – akik erre a kettősre ugranak, máris beruházhatnak a lemezbe, mindehhez még hozzápasszinthatjuk a nóták műfajon belüli sokszínűségét – noha persze ők sem akarják mindenáron felesleges újításokkal modernizálni a stílust, amiben jól érzik magukat. Olykor egy háttérénekesnő is felbukkan a dalokban, nem tolták túlságosan az előtérbe, de nem is rejtették észrevehetetlen pozícióba.

A hangzás kevés természetességet hordoz – ez az ami zavart a lemezt hallgatva, túl művi a dob, a szintihangok is lehetnének izgalmasabbak, meg hát érződik, hogy nem áll mögöttük multikiadó. Bár ez már tényleg szőrözés, de mégis muszáj ecsetelnem: a dobok tényleg lehetnének életszerűbbek (ronda trigger vagy tán műdob mégis?), a végére már befáradtam a sok műanyag kalimpálástól, és azt már meg sem merem említeni, hogy maguk a dobtémák sem hozták rám a szívbajt összetettségükkel. Kicsit izgalmasabb játék feldobta volna a számokat. Ha viszont koncepció volt a műviség, lehettek volna bátrabbak a modernizált hangszereléssel, kütyük használatával, mondjuk ahogy a Fates Warning utóbbi lemezein lehet azt hallani.

Másik hátülütője a lemeznek igazából a dalok egyformasága: nem alacsony színvonal mellett megjegyezhetetlenek, illetve talán az, hogy igazán nem kaptam fel egyikre sem fel a fejem, hogy mekkora állat téma és azonnal ide nekem a fél világot: a maguk nagyszerűségében szürkék maradtak sajnos.

Kicsit tipródom is a pontozással: ha egy-egy dalt hallgatok csak, az nyolcnál nem menne alább, de a lemez összessége valahogy mégsem ér annyit, legyen akkor hétésfél. Chity pedig megérdemelne egy igazán király, ütős bandát, káprázatosan megírt dalokkal.