Shock!

Vannak nevek, amikkel kapcsolatban baromi elfogult tud lenni az egyszerű halandó. Nekem Ray Alder ilyen: a hangja, a stílusa védjegy, mérföldekről felismerhetően egyéni. Bár többen ijesztgettek anno az Engine meghallgatása előtt is, hogy nem olyan zene ez ám mint amit várnék, jaj, nehogy csalódjak, mégis bebizonyosodott, hogy Alder hangja egy más zenei közegben is ugyanazt a varázslatot hordozza, mint a Fates Warning lemezeken. Ezúttal ráadásul aranytorkú hősünk még ennyire sem kalandozott el az anyabanda által kitaposott úttól.

A Redemption a progresszív metalnak azt a válfaját műveli, amit úgy a 80-as és 90-es évek fordulóján fedeztek fel (vagy többek szerint újrafelfedeztek) Amerikában: legtöbbeknek először az a keményebb kötésű, korai Dream Theater korszak ugorhat be, amikor még Portnoy mester is "progresszív thrash"-ként aposztrofálta a zenéjüket. Kitekert gitárok, trükkös, aprító ütemek, a Bay Area-korszakból átmentett kőkemény alapokra épül a zene, melyben izmos riffek, igazi dalok és dallamok váltják egymást matekozósabb részekkel.

Persze Alder miatt kikerülhetetlen a Fates Warning párhuzam, de ha csak a zenét hallgatom, annyira nem hidegen művészi a Redemption, inkább a Dream debütáló lemezének zenei fordulatai, egyfajta thrashesített Rush-Lethal keverék igaz a lemez egészére. Ray mester is próbál távolodni itt-ott saját fordulataitól, nagyon érdekes például a kettes, Parker's Eyes című dal verzéje, mely szinte függetleníti magát a dal ritmusától, halványan Björk érdekes korai dolgaira emlékeztetve. A nyitó Threads egyébként eleve súlyosan indul, amolyan Painkiller-módra zakatol, csak később bomlik további alkotóelemekre, és válik progresszívvé az összkép. A dalokban tökéletes arányban váltakoznak a hangulatok és stílusjegyek, néhol amolyan "Kevin Moore kedvence" jellegű, filmekből kiragadott beszédfoszlányok is színesítik a zenét, és tágítják a mondanivalót.

A project egyébként egy holland gitáros-billentyűs, Nick Van Dyk agyából pattant elő, és ez már az összeverbuvált társaság második lemeze. Sajnos az elsőről anno nem volt tudomásom, pedig az akkori felállás (Van Dyk mellett Jason Rullo (Symphony X) dobolt, Bernie Versailles (Agent Steel, Engine) gitározott, és a Steel Prophet egykori frontembere, Rick Mythiasin énekelt. A 2002-es albumot Ray Alder még "csak" producerként jegyezte, és vendégeskedett pár dalban akkori kollégájával, Mark Zonder csodadobossal együtt. Később változott a tagság, a kaliforniai Prymary két tagja váltotta fel az eredeti ritmusszekciót Chris Quirarte dobos és James Sherwood basszer személyében. Egy ideig a Magnitude 9 énekese, Corey Brown váltotta Mythiasint, de a második lemez előtt ő is kipottyant, Alder pedig magát ajánlotta vokalistának.

Látható tehát, hogy a tagok mindegyike power metalon és progresszív zenéken edződött profi, így hát a lemez sem lehet másmilyen, csakis 10 (az x-ediken) pontos. A súlyos zenéket mély témák támasztják alá: a Parker's Eyes például egy ártatlan kislány szemével láttatja a szeptember 11-i terrortámadást, míg a lemez végén összefogott négy tétel egy haldokló öregembert mutat be, gyűlöletét a világgal szemben, mely meggyötörte és eldobta, majd a megadást, amellyel végül elfogadja a sorsát.

Ha valaki csalódott a Dream Theater önismétlő villogtatásában, LaBrie teljesítményében vagy Rudess zenebohóckodásában, tökéletes pótszerre lelhet a Redemption lemezében. Számomra is ez az a lemez, ami ismét azt a progresszív power metalt hozza vissza, amire '89-ben rácsodálkoztam. Remélhetőleg nem csak ezen a lemezen találkozott ez a tagság, hátha még egyszer valami turné-szerű is szerveződik (az első felállással csupán pár koncertet adott a csapat). Okos zúzda, szívbemarkolászás, matek, tíz pont, elejére visszaugrat, újra play gomb.