Shock!

A két évvel korábbi Redemption lemez hallatán azonnal rajongója lettem a formációnak – amihez persze az is hozzátartozik, hogy Ray Alder egyik projektjéről van szó, még ha nem is ő az „agy" a csapatban (vajon a zseniális Engine-nel mi újság? jöhetne egy újabb lemez tőlük is). Tehát nem kis izgalommal vártam az új lemezt.

A The Origins Of Ruin nem szórakozik sokat, szóló-orgiával indít, ami prog lemez esetében annyira nem szokatlan, de azért a mai dalorientált világban valamelyest merész lépés. Ezt a jó szokásukat megtartják később is, nem túlzottan dalközpontú az anyag, sokkal inkább a hangszeres „magamutogatásról" szól.

Sokszor végigrágtam magam a cd-n a megjelenése óta, és sajnos azt kell, hogy mondjam: korántsem varázsolt el annyira, mint a korábbi munkájuk. Valahogy sokkal kevésbé ültek bele a fülembe a nóták, és most nem azt mondom, hogy kötelező lenne minden dalban fogós refrénnek lennie (bár azért egy ilyen széttördelt muzsikánál nem ártana), de valami apró megjegyezhetőség jólesne, ami sajnos kevés helyen fordult most elő. Úgy tűnik, a holland zenész, és a csapat életre hívója, Nick Van Dyk kezd kiszámíthatóvá, egysíkúvá válni, az eddig tőlük (és másoktól) hallott panelekből építette fel a dalokat, ráadásul olyan masszív hosszúságúak a nóták, hogy akinek nincs ráállva a füle erre a stílusra, nehezen fog megbarátkozni a zenével. Hiába tetszik a zene, valamiért úgy a negyedik nóta körül rendre megunom, pedig a lírai címadóban Ray azért rendesen megvillantja fátyolos hangszínét - itt egy kevés bátrabb „kütyüzést" elviselnék, úgy Kevin Moore-módra.

Az érdeklődőket ne tévessze meg a fanyalgásom, szigorúan zenei tekintetben vége kifogástalan a produkció. Sajnos tényleg helytálló itt a produkció szó, talán valóban egy kis lélek és szív hiányzik a nótákból, amitől úgy igazán életre kelhetne a lemez, így sajnos beleveszik a szürke jellegtelenségbe hosszú távon. Néha olyan halvány érzésem volt, mintha az előző cd-ről minőségbeli problémák miatt lemaradt ötleteket valósították volna meg.

Részemről maradok az előző albumuknál, ha meg nagyon Ray Alder mellékzöngét akarok hallgatni, akkor előveszem a két Engine cd-t. A maga műfajában tényleg nem rossz, csupán szubjektív mércével mérve kevés.