A Time Requiem lemezismertetőben úgy tippeltem (az előzetesen meghallgatott hangfájlok alapján), hogy Richard Andersson visszavesz az arcból az új Space Odyssey lemezen. Bárcsak a lottószámokat lehetne ennyire biztosra venni! A billentyűk Malmsteenje tényleg módosított a koncepción: míg eddig bárki könnyen összekeverhette a Space Odysseyt a Time Requiemmel, mostantól úgy tűnik, élesen különválik a kettő.
Annál is inkább, mert a két gárda ma már gyakorlatilag 100 százalékosan ugyanazokból az arcokból áll (Richard mellett Magnus Nilsson kezeli az összes húros hangszert és Jörg Andrews püföli a dobokat). Annak meg tényleg mi értelme, hogy két, zeneileg teljesen ugyanolyan bandát futtassunk ugyanazokkal a zenészekkel? Szóval, jelenleg úgy néz ki, a hangszeres maszturbáció a TR-ben folyik tovább, a SO pedig kommerszebb irányba fordul.
Kommersz? Hahaha, miket is beszélek! Igaz ugyan, hogy a Tears Of The Sunban jóval kevesebb a prog elem, de azért szó sincs slágeresedésről, még a szó malmsteeni értelmében sem. Monumentális, elegáns, méltóságteljes, erőtől duzzadó és izgalmasan misztikus elegy szűrődik ki a hangfalakból, amely olyan, mintha a Tony Martinos Sabbathot nyakon öntenéd egy kis Yngwie eszenciával, na meg némi elmaradhatatlan Rainbow-adalékkal. Egyszerűen ellenállhatatlan! Világos már, miért köszönt le Nils Patrik Johansson az énekesi posztról: Astral Doors-os zenésztársai nyilván megsértődtek volna, ha egy ennyire hasonló zenét játszó banda tagja marad. De tulajdonképpen nem is baj, hogy Nils elment, hiszen távozása révén megismerhetjük David Fremberget, aki amúgy az Andromeda nevű svéd prog metal csapat torka. A fickóról korábban azt hallottam, Lande/Coverdale-jellegű hangszálakkal rendelkezik – most, hogy végighallgattam a lemezt, ezt bizton igazolhatom. Énektémáiban, dallamaiban, figuráiban lubickolni lehet, és hamarosan ezt nemcsak ezen anyag segítségével, hanem Andromeda lemezek közreműködésével is teszem majd. Ugyanis a cikk megírása után mint a szél indulok vissza a boltba! Újabb északi énekes-zsenit fedezhetnek fel a vájtfülűek, most már ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy ezeket tenyésztik a svédek...
Tony Martinos Sabbath, mondtam volt az előbb, hát bizony, ez a fő csapásirány. Olyannyira, hogy a második, Obsession című dalt akár a Tyr lemez Anno Mundijának arcátlan plagizálásaként is értelmezhetjük. De sebaj, hiszen hol van ma az a zenei világ? Egyrészt sehol (illetve valahol nagyon mélyen a föld alatt), másrészt pedig a stílus híveit ez a 41 perces lemez garantáltan két vállra fekteti majd a hasonlóságok ellenére is (mindenkit megnyugtatok: akadnak még ismerős pillanatok bőven, csak ezeket nehezebb konkrétan beazonosítani). Annyira változatos, annyira összeszedett és annyira igényes ugyanis, amit itt hallunk, hogy azelőtt csak leborulni lehet. Azzal pedig, hogy Andersson háttérbe vonult, megmutatta, igenis van benne zenei alázat és hogy tud a klasszikus értelemben vett dalokra is koncentrálni, ha akar. Írd és mondd: az 5. nótáig (Dark Wings Of Universe), nulla (azaz 0!) darab szólót ereszt meg, van viszont helyettük ízléses Hammond-alap valamint diszkrét szőnyegek, amelyek emelkedett hangulatot teremtenek és sajátos, hősies atmoszférával látják el a zenét.
Persze később kiderül, hogy egyszerűsítés ide vagy oda, a faszi nem bír meglenni sajátos kis ujjgyakorlatai nélkül, de emellett kibontakozhat Magnus Nilsson is, aki ezúttal teljesen félrete(he)tte malmsteenista szemléletét. Súlya van a riffeknek és íze a gitárszólóknak! Persze Yngwie világa is visszaköszön, akárcsak a 80-as évekbeli gitárhősök szelleme: Sykes, Campbell, Aldrich, Norum, Gilbert, Beach, Jake E. Lee rajongói bizony kedvelik majd Nilsson játékstílusát és bizony azok is, akik inkább zenekarnevek, nem pedig gitárosok felől közelítenek az újabb zenéhez. Hiszen van itt Dio, Whitesnake, Blue Murder, Dokken is dögivel (súlyosabb, modernebb formában), de nyugodt szívvel ajánlható a lemez azon prog rajongóknak is, akiknek tetszett pl. Russell Allen szólólemeze.
Ha pedig valaki inkább a modernebb prog metalba borult bele, akkor is érdemes beszerezni ezt az albumot, mert bizony az is hallatszik, milyen közegből érkeztek az alkotók (Killing The Myth pl.). Mivel ez az album éppen lecsúszott az év végi listámról, nem mondhatok mást, mint hogy számomra ez 2007 első csúcsteljesítménye – tökéletes évkezdés! (De azt azért tegyük hozzá, hogy bármennyire is zseniális zenész, remek dalszerző és jó producer is Andersson, borítótervezés terén van mit tanulnia. Könyörgöm, ezt még maga Yngwie sem vállalja be saját lemezein!)
