Őszintén szólva nemigen hozott lázba, amikor jó két éve megjelent az első Space Odyssey lemez és az volt hozzá a reklámszöveg, hogy "az az album, amit Malmsteennek és Dio-nak már rég el kellett volna készítenie". Azt lehetett tudni, hogy amolyan szimfonikus prog-powert nyom a banda, és hogy az egész projekt Richard Andersson billentyűs agyszüleménye.
Mivel azonban Ricsi bandáiról/bandáitól (Majestic, Time Requiem) korábban sosem hallottam semmit annak ellenére, hogy Malmsteen- és prog-power mániákusként azért időről időre fel-felkutatom a hasonló műfajú, ismeretlenebb bandákat. Megkésve azért csak eljutott hozzám az Embrace The Galaxy album: egyszerűen nem bírtam ellenállni a lelkendező vélemények hatásának és persze az énekesre is baromi kíváncsi voltam.
A zene pedig annak rendje és módja szerint elsőre letaglózott, szépen lassan pedig teljesen beleszerettem. A Space Odyssey ugyanis azt a fajta virgázós muzsikát nyomja, amelynek hallatán leesik az állunk az egyéni hangszeres teljesítményektől, hosszútávon pedig a dalok zsenialitásától vágjuk hanyatt magunkat, akárcsak a Symphony X és az Adagio esetében. A műfaj triumvirátusa pedig a Space Odyssey formációval egészül ki. Mert ez külön műfaj, akármilyen sokat merít is Malmsteen munkásságából - a jó öreg gitárnyűvő soha az életben nem csinálna ilyen zenét, nem azért, mert nem lenne rá képes, hanem mert egész egyszerűen nem akar ennyire elmélyedni a progresszivitásban. Még ha Dio-val közös lemezt csinálna is, akkor sem. Annak a kooperációnak a végeredménye egy ennél sokkal direktebb anyag lenne, reméljük, egyszer tényleg összejön.
A Space Odyssey-ben ráadásul, mint már említettük, a billentyűs a főnök. A malmsteeni párhuzam persze teljesen egyértelmű, hiszen a jó Richard a Johansson-iskola éltanulója volt, Magnus Nilsson gitáros pedig masszív Yngwie-diétán nőhetett fel, akárcsak a "Három Nagy" (szerintem nyugodtan használhatjuk ezt az elnevezést ebben a stílusban is) másik két húrbűvésze is - játéka csak annyira Malmsteenes, mint azoké. Instrumentális szólólemezét, ha lenne vagy ha esetleg van is, eszembe nem jutna meghallgatni, de énekes környezetben, olyan dallamokkal karöltve, amelyeket Nils Patrik Johansson présel ki magából, ez itt maga a Mennyország.
Attól pedig tényleg a földön kell fetrengenem, amit a gitár és a billentyű összefelelget egymásnak: ez itt kérem, a páros szólók magasiskolája. Egyszerűen zseniális!!! De ne csak a dallamhangszereket említsük: bár a basszusgitárnak, valószínűleg azért, mert azt is Magnus kezeli, alárendelt szerepe van (Jézusom, még csak egy bőgővirtuóz hiányozna ide!), a dobtémák is bámulatosak. Andreas Bjobjer ugyan pimaszul fiatal (ha jól tudom, 17-18 körül járhat a srác!), de úgy üt, mint a legnagyobbak. Végig izgalmasan, változatosan, a feszes tempókból azonban egy pillanatra sem kiesve dobol - ha erre a színpadon is képes, akkor Mike Portnoy hamarosan valószínűleg örökbefogadja. Mint ahogy az igazán húzós kettőnégyet, ezt a komplex, technikás játékot sem lehet iskolában megtanulni - születni kell rá!
Való igaz, gyakran szoktam lelkendezni különféle zenék kapcsán és feltételezem, hogy az olvasók ebből mindig levesznek 50%-ot és az alapján ítélik meg a górcső alá vett alkotást. Nem mondom, van, hogy patetikusan fogalmazok, de akárhogy is, általában maximálisan tükrözi a véleményemet, amit írok - nem csak az adott pillanatban, hanem hosszú távon is. Ebben az esetben pedig a fentiek hatványozottan is érvényesek: mióta megvan a lemez, számtalanszor meghallgattam már; sőt, volt egy hosszabb szünet is, amíg egyáltalán nem vettem elő, de azután megint lehidaltam tőle. Kész vagyok! Az Astral Episode nem csak, hogy jobb, mint az első Space Odyssey, de nálam mossa a legutóbbi Symphony X-et is és veszélyesen ott van az Adagio Underworldjének sarkában. Tisztelt Mister Romeo és Monseiur Forté: legyenek résen, kössék fel azt a fehérneműt: még két ugyanilyen ütős symphonic prog-power mesterművet szeretnék idénre (jövőre pedig valami triumvirátus turnét, már amennyiben ez lehetséges)!
