Shock!

Új perverzióm van kialakulóban. Ezek a dél-amerikai death/thrash-bandák. Főként a chileiek. Ez persze nem új jelenség, mármint a múmiák tengerentúli földjéről származó zsivajgyárak, ki ne emlékezne a Paracoccidioidomicosisproctitissarcomucosis nevű legendás formációra például. De most, ahogy jobban utánanéztem, kiderült, hogy Paráék nem is chileiek, hanem mexikóiak, és nem is death metalt játszanak, hanem grindcore-t. Na mindegy, rég volt már, hogy fanatikus rajongójukként jártam a bolygót. A lényeg, hogy vannak ezek a fiatal chilei bandák. Újat nagyon nem hoznak a kortárs zenei művészetnek e cudar vidékére, legfeljebb azt a naivitásában is letaglózó, őszinte lendületet és lelkesedést, amit inkább már csak a harmincéves lemezeken lehet felfedezni. Máskülönben olyanok ezek a zenekarok, hogy gyanúm szerint a tagok hajkoronája centiben mérve több tulajdonosuk éveinek számánál, vagyis épphogy csak felnövésben van az a generáció arrafelé, amelyik ugyan jóval a Mátrix moziba kerülése után született, mégis a '80-as és '90-es évek klasszikus thrash és death dolgait ette magába.

Itt van például a Rotten Tomb. Ha csak ennyit írtam volna le, ha ennyiből állna az egész recenzió: Rotten Tomb, pont, már azzal túltárgyaltam volna a témát. Sőt, még pontszám se kéne, az is kódolva van a bandanévben. Szóval a Rotten Tomb a neve alapján bűzhödt-poshadt death metalt játszik, első albumuk borítója viszont elég erőteljes Slayer-befolyásoltságot sejtet. És valóban, a Devourer Of Life olyan gitrányúzással indít, ami alapján a dalcím mellé biggyesztve egy (feat. Kerry King) zárójeldarabra számítottam volna. De ezt a vonalat erősíti a szélvész tempó is, meg a korai Slayer- vagy Sepultura-albumokra jellemző szikár és koszos hangzás, viszont mégiscsak 2022-es a lemez, tehát a szikárság és koszosság teltebb, harsogóbb. Emellett a Rotten Tomb a különféle tempókkal sem rest dobálózni, a hol doomosan napfényes, hol pedig egy láncfűrész természetességével táncoló riffek pedig egyenesen a régimódi Deathre, Incantationre, illetve hasonszőrű bandákra hajaznak.

Az olyan darabok, mint a Forgotten Graveyard vagy a pesti szeleket megéneklő Pest Winds mutatják, milyen profin megtanulták a leckét ezek a dél-amerikaiak. Szinte látom, ahogy 2021-ben üldögéltek valamelyik tag szobájában, és fejüket vadul lóbálva hallgatták a magnóban zörgő Leprosy meg Into Cold Darkness kazettákat, és közben bőszen szerkesztették a Possessed-matricás laptopon a „na, így kell ezt csinálni" jegyében e lemez dalainak vázát. És közben csiripel a Twitter. És elmegy a wifi. De nem akarok szarkasztikus lenni, nekem ugyanis ez a lemez még úgy is tetszik, hogy azért nincs neki valami döbbenetesen markáns arcéle. Azt halljuk itt, amit régen is hallottunk már, csak a jelenhez igazított fazonnal, hangzással, leheletnyi modernitással, ha úgy tetszik, feljavítva, pont, mint ahogy a videójáték bizniszben is dívik. Viszont, mivel ebben nincs se pénz, sem pedig szupersztárság, ezért az egészet egyedül a lelkesedés meg a rajongás hajtja. Mert talán ez a Rotten Tombnak is, és úgy egészében véve ennek az egész chilei színtérnek a legfőbb szexepilje, hogy hallani, élvezik, amit csinálnak, ugyanakkor mégsem veszik magukat annyira komolyan, mert tudják: többet ebből úgyse lehet már kihozni. Nekem meg perverziómban ez tetszik, főleg, ha még igényesen is rakják össze.