Shock!

Igencsak borongósra vette a figurát ötödik nagylemezén a norvég doomster/stoner bagázs. A nyitó, hat és fél perces Black Unicorn olyan súllyal és morózus sötétséggel dübörög elő a hangfalakból, amire egy Sahg-lemez közepe táján számítanánk inkább. A választás nem is véletlen, a teljes albumot jellemző komorságot már a roppant lényegretörő borító is előrevetíti. Persze, nem ez az első eset, hogy a csapat egy lassabb darabbal nyitja aktuális lemezét, elég csak előrángatni az egyes korong Repentjét, vagy a Delusions Of Grandeur epikus Slip Off The Edge Of The Universe-ét, amelyekből azonban hiányzik a Black Unicornt átható gyászos hangulat. Mintha egy roppant nyomasztó posztapokaliptikus látomás zenei megtestesülése lenne a dal, és olyan vaskosan doomos, amihez foghatót még a zenekar is ritkán képes összehozni.

A gyászos hangulat egyébként nem véletlen: e lemezzel a norvégok a mostanában elhunyt muzsikuslegendák előtt kívántak tisztelegni, s az ilyesmire a doom irányzatnál alig lehetne megfelelőbb zenei miliőt találni. Így még a másodikként érkező Devilspeedben is dohog egy jó adag keserűség, annak ellenére, hogy maga a darab igazi tempós-zakatolós Sahg-rockerkedés. Ami mégis igazán érdekes itt, az a szóló: mintha a néhai Chuck Schuldiner tért volna vissza, hogy tekerjen egy ízeset a maga jellegzetes stílusában. Már nem emlékszem, volt-e kedvenc dalom a bandától, de most biztosan lett egy új: a Take It To The Grave tipikusan olyan nóta, amire az ember olyanokat szokott mondnai, hogy „ha meghalok, ezt fogják játszani a temetésemen". Kezdve a nyitórésszel, amelynek szépsége hallatán csak nevetni lehet az olyan kijelentéseken, miszerint a rockzene csak rút lehet, ez a szerzemény úgy tökéletes, ahogy van. Olav Iversen és Ole Walaunet mázsás kőgörgetegekként alázúduló riffhalmazokat borítanak elénk, Olav pedig hol dühösen, hol pedig szívfacsaróan énekel az elmúlásról, aminél doomosabb téma aligha létezik.

A Silence The Machines pofás, középtempós darab, a Take It To The Grave monumentalitása után épp megfelelő arra, hogy kissé felpörögjön az ember, habár a kezdő hármashoz képest némileg gyengébbnek érzem, kicsit rutinszagú is. A Sanctimonyval a norvégok ismét visszavesznek az iramból, és bizony a maga hét és fél percével ez lenne az album első unalomba fulladó tétele, ha nem szúrtak volna bele egy jófajta, a '70-es évek progrockját idéző, kavarós részt. És persze ha doomlemez, akkor kötelező egy Planet Caravan-szám is: a Memento Morin ezt a szerepet a (Praise The) Electric Sun kapta, amely ennek megfelelően igazi pszichedelikus utazást ígér át a kozmoszon. Veretes doom-riffel hasít a Travellers Of Space And Light, amelynek erőssége újfent az eszeveszett, egyáltalán nem doomos vagy stoneres gitártekerés. A záró Blood Of Oceansben Iversen szinte hörög, Mads Lilletvedt dobos is itt éled fel igazán, a dalba pedig sikerült annyi recsegős mocskot csempészni, hogy nyugodtan kerülhetett volna előrébb is.

Felemás lett az új Sahg: úgy a lemez fele zseniális, de legalábbis lenyűgöző, a másik fele viszont inkább közepes, vagy mondjuk korrekt. A vadul headbangelő és ördögvillázó rajongó bennem kilencest dobna rá, de összességében a Memento Mori inkább tűnik „csak" egy élvezetes lemeznek. Összességében nem a csapat legjobbja, de a legjobb dalaik közül néhány mégis erre került fel.