Shock!

Az utóbbi években szokásommá vált, hogy december környékén, készülve a Shock! top húszas listára, visszapörgetem az elmúlt tizenkét hónap termését, akadt-e olyan lemez, amely valahogy elkerülte a figyelmemet. Természetesen minden évben van ilyen, sőt, általában egy-két olyan is előkerül, amelyek a ráeszmélést követően komoly rotációban forognak nálam. A 2013-as év elején ennek a visszatekintésnek volt köszönhető, hogy bár néhány hónapos csúszással ugyan, de született kritika a Tourniquet és a Mezarkabul utolsó anyagáról is, ezúttal pedig a Satan Life Sentence című korongja kapcsán kaptam a fejemhez, hogy ez vajon hogy maradhatott ki. Merthogy a newcastle-i veterán heavy metal csapat harmadik (mármint ezen a néven, mivel Blind Furyként és Pariah-ként volt nekik még négy) nagylemeze nemes egyszerűséggel 2013 legjobb heavy metal dalcsokrát rejti.

Ha a NWOBHM, azaz a Brit Heavy Metal Új Hulláma szóba kerül, az ember már fújja is a szentháromságot, hogy aszondja Judas Priest, Iron Maiden, Saxon (utóbbi tetszőlegesen lecserélhető a Def Leppardra), a '80-as évek elején a kemény zenék világát fenekestül felforgató mozgalomnak azonban volt egy másodvonala is, amely bár nem kapott annyi reflektorfényt, mint a fentiek, azonban kiváló bandák egész sorát termelte ki. Ide tartozott többek között a tavaly szintén remek albummal jelentkezett Hell, a Tank, a Cloven Hoof, az Angel Witch, a Grim Reaper és persze a Satan is, akiknek bemutatkozó albumát, a Court In The Actet (lefordíthatatlan szójáték: a Court bíróságot, míg a caught in the act kifejezés tettenérést jelent) a mozgalom legjobb pillanatai között szokás emlegetni. Hiába volt azonban mestermű a bemutatkozó anyag, a siker elmaradt, amelyben vélhetőleg a nem túl szerencsés és félrevezető névválasztás is szerepet játszott. A csapat hol Blind Fury, hol Satan, hol pedig Pariah néven az évtized végéig még létezett ugyan, végül azonban bedobták a törülközőt, Steve Ramsey gitáros/főnök és Graeme English bőgős pedig megalakította a nem kevésbé kultikus státuszt kivívó Skycladet.

Bár egy kérészéletű újjáalakulást produkáltak a '90-es évek végén, illetve a 2004-es Wackenen is feltűntek, csak az elmúlt években tapasztalható retro hullámnak köszönhetően vetették meg ismét stabilan a lábukat. 2011-ben összejött a klasszikus 1983-as felállás, 2013 áprilisában pedig megjelent a harmadik lemez. A jogi ihletettség természetesen továbbra is megmaradt, a Life Sentence (életfogytig tartó szabadságvesztés) azonban nem csak címében követi a korai hagyományokat. Ha azt kérdezed, nosztalgialemez-e a Life Sentence, a válaszom egyértelmű igen, az album ugyanis mind dalait, mind hangzását tekintve készülhetett volna akár harminc évvel ezelőtt is, esetükben azonban ezt teljes mértékben dicséretként kell értékelni. A dalok a legszebb NWOBHM hagyományokat követik: briliáns gitárjáték, könnyen megjegyezhető refrének és néhol meglehetősen összetett szerkezet jellemzi őket, de ami még fontosabb, markáns hangulata van a lemeznek. Mindebben oroszlánrész jut Brian Ross énekesre, akinek hangi adottságai bár meglehetősen behatároltak, képességeivel azonban mégis remekül sáfárkodik. Hangja nem kifejezetten erős, de dallamai ülnek, karakterében pedig egyértelműen tipikus NWOBHM torok.

Mint fentebb már említettem, a hangzás is meglehetősen régisulis, ezt azonban ne úgy képzeld el, hogy erőtlenül puffog a dob és a háttérben zsizseg a gitár. Bár a gitárokra ráférne némi extra harapósság, a Life Sentence még annak ellenére is okésan szól, hogy soundjának köze nincs a manapság oly megszokott, végletekig polírozott, mesterséges, élettelen cuccokhoz. Nem tudom, hogy vették fel a lemezanyagot, de meg mernék rá esküdni, hogy analóg cuccon, együtt játszva. Különösebben nem látom értelmét, hogy egyes tételeket kiemeljek, ez a lemez ugyanis a nyitó Time To Die-tól a záró Another Universe-ig remek. Múltidézés és nosztalgia vastagon, de kiváló minőségben, egy végtelenül hangulatos albumon. Hogy a Therapy? egyik klasszikusát idézzem: Hey Satan – You Rock!