Shock!

A Hell az utóbbi évek egyik legérdekesebb karriersztoriját szolgáltatta a színtéren. Adott ugye egy ízig-vérig old school heavy metal csapat a '80-as évekből, akik a hőskorszakban elég komoly tábort alakítottak ki maguknak a brit klubokban, a lemezig azonban végül sosem jutottak el. Munkásságukkal viszont olyan hatást gyakoroltak egy bizonyos Andy Sneap nevű gitárosra, hogy utóbbi már sikeres, neves producerként összeszedte a banda maradékát, és 2011-ben igazságot szolgáltatott a régi nótáknak egy Human Remains című albumon, amelyre a klasszikus éra hivatalosan soha meg nem jelent szerzeményeit rögzítették mai formában. A többi már a jelen: a lemez óriási underground sikert aratott, a Sneappel gitárosként is kiegészült banda pedig megvetette a lábát a színtéren. Nem is lehetett kérdéses, hogy lesz folytatás.

A Curse And Chapter című második lemez abból a szempontból mindenképpen változást jelent, hogy itt már nem kizárólag régi dalok kaptak helyet: amennyiben hihetünk a tagoknak, nagyjából fele-fele arányban szerepelnek az albumon a '80-as évekből megmaradt darabok és új témák. Ez egyébként hallatszik is az anyagon, mert az összhatás annak ellenére is modernebb, korszerűbb, hogy a banda stílusa nem változott. És ezzel most egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy a Human Remains ásatag retrózást tartalmazott, a Hell ugyanis lassan három évvel ezelőtt még úgy is jóval frissebben, izgalmasabban szólalt meg a kortárs heavy metal bandák többségénél, hogy huszonharminc éves dalokból gazdálkodtak, és mindezt nem lehetett kizárólag az összekeverhetetlen Sneap-sound számlájára írni. Igazán lényeges eltérés azonban nincs az első anyaghoz képest: ugyanaz az okkult hangulatú, komplex, szövevényes, ugyanakkor roppant okos dalokban testet öltő heavy metal hallható itt, mint a debütön.

Nem akarom összemosni a két sztorit, de sok szempontból a Mercyful Fate és King Diamond jelenti a legközelebbi párhuzamot a Hell viszonylatában: mind zeneileg, mind hangulatilag bőven akad közöttük rokonság. Még abból a szempontból is adja magát a dolog, hogy David Bower hangja és előadásmódja ugyanolyan megosztó, mint King mesteré. Maga a hang itt persze nem olyan extrém, de mivel David civilben színész, a teátrális, drámai stílus senki számára nem lehet meglepő. És érzésem szerint ezen áll vagy bukik, bejön-e valakinek a Hell vagy sem, Bower ugyanis nem feltétlenül könnyíti meg a zene befogadását. Vagyis inkább úgy mondanám, nálam hangulatfüggővé teszi a csapat hallgatását. Ha éppen olyanom van, nagyon szívesen berakom ezt az albumot, máskor viszont egyszerűen túl soknak érzem benne Davidet, és ami amúgy jó értelemben vett színpadiasságként jön le, szimpla manírosságnak tűnik, ha éppen nem vagyok ráhangolódva. Tulajdonképpen már a Human Remainsnél is ez volt az egyetlen ok, hogy nem került fel az akkori évvégi listámra, miközben egyébként rendszeresen pörgettem az anyagot, most pedig újfent hasonló cipőben járunk. És ahogy nézem-olvasom a véleményeket a bandáról, nem én vagyok így ezzel egyedül.

Ha mindezt most valaki bírálatnak, a csapat felé megküldött fikának venné, ne tegye: a Hell teljesen egyedi színfolt a mai mezőnyben, hihetetlenül ízesen, érdekesen és izgalmasan játsszák azt a fajta tradicionális heavy metalt, amiről egyébként már huszonöt éve is rendszeresen elmondták, hogy nem lehet benne izgalmasat alkotni. Ha aránylag gyorsan akarsz belekapaszkodni a lemezbe, leginkább a single-ként is kihozott rövid, tömör és velős The Age Of Nefarioust, netán a hosszabb, ám roppant fogós, a csapathoz képest már-már édeskés kórust alkalmazó Darkhangelt tudom ajánlani hozzá – ezekben gyakorlatilag minden benne van, amitől csak jó a Hell. De igazából a többi számba sem lehet belekötni, ez bizony tényleg elsőligás produkció ebben a stílusban. Úgy hagyományőrző, hogy közben sokkal több rejlik benne ennél, szívmelengető alternatívát képez a Sabaton vagy a Powerwolf faék-egyszerűségével szemben, és ha hihetünk a híreknek, élőben valami egészen döbbenetesen hatásos a zenekar. Ezt amúgy el is tudom képzelni. David stílusa meg olyan, amilyen: vagy bejön, vagy nem. Nálam ez leginkább pillanatnyi lelkiállapot függvénye, ezért nem is adok magasabb pontszámot. De ez ettől még egy kiváló album.