Shock!

Az amerikai Seven Witchesben az utóbbi időben lezajlott eseményeket még az Anthrax vagy a Queensryche is megirigyelhette volna. Jack Frost bandájában olyan énekes-vándorlás ment végbe, amit még annak ellenére is képtelen voltam követni, hogy nem csak a zenekar, de az érintettek egyéb munkásságát is kifejezetten szeretem. Mikor James Rivera nálunk járt a Helstarral, azt mesélte, hogy a csapatban ismét az az Alan Tecchio énekel, akit anno épp ő váltott a csapat élén, és em mellesleg Rivera utódjaként került a Witchesbe 2005-ben, az Amped lemezzel. A váltás oka az volt, hogy Rivera szerette volna kicsit felpörgetni az eseményeket, azaz új lemezt, turnét követelt, a főnök Jack Frost viszont úgy tűnt, megelégszik azzal, ha az Államokban adnak néhány koncertet. Ehhez képest itt egy új lemez Rebirth címmel, a mikrofon mögött azonban hiába keressük Riverát vagy Tecchiót, helyüket egy új srác, a jószerivel teljesen ismeretlen Anthony Cross vette át.

Az Anthony Regalbuto néven is ismert, egy rövid ideig az Attackerben is megfordult figura nem olyan jó énekes, mint James Rivera, illetve közel sem annyira karakteres torok, mint Tecchio, utóbbinál azonban jóval befogadhatóbb, sokkal kevésbé megosztó orgánummal bír, ráadásul kissé szőrős, fátyolos hangja tökéletesen passzol is ahhoz a stoneres power metalhoz, amit Jack Frost bandája közel tíz éve nyomat. Mert bár a legutóbbi Call Upon The Wicked James Rivera hatására egyértelműen visszakanyarodott a korai, színtiszta US powert rejtő Witches anyagokhoz, az utóbbi idők Tecchiós cuccaiban masszívan benne van az a rockos, délies, kissé stoneres vonal, ami a Rebirth-öt is jellemzi. Bár beletelt némi időbe, a csapat megtalálta tehát egyéni hangját, amelyben Jack Frost karakteres gitározása abszolút központi szereppel bír. Nem véletlen, hogy a csóka a Savatage-tól a Metaliumig egy rakat kiváló bandában megfordult. Az új lemezen ráadásul egy igazi nagyágyú is felsorakozott Anthony és Frost mellé, a dobokat ugyanis a Type O Negative-ban maradandót alkotó, de a Danzig legutolsó lemezét is felütő Johnny Kelly püföli, és Ronny Parks személyében a bőgős is új, így 2012-ben ismét csak a teljes csapat lecserélődött Jack Frost körül, de esetében hozzászokhattunk már az ilyesmihez.

Szerencsére a lemezanyagon egyáltalán nem hallatszik az óriási fluktuáció. A nyitó Man In The Mirror például tökéletesen példázza, miért neveztem stoner-powernek a lemezen hallható muzsikát. Horzsoló riffek keverednek benne súlyos lassulásokkal; New Jersey helyett sokkal inkább New Orleans ugrik be róla. Anthony remek dallamokat hoz a számtalan tempóváltást felvonultató dalban és Jack stílusa is maximálisan felismerhető. Az indítás tehát méregerősen, de a kettes Claustrophobic sem gyengébb: egy lassabb, nyomasztó dalról van szó, melyen abszolút hallatszik, hogy Tecchio hangjára íródott, és akár az Amped-re, akár a Deadly Sinsre is felkerülhetett volna. A Hades (Tecchio legendás power csapata) hatása mind az énektémák, mind a délies hangulatú riffek tekintetében egyértelmű. Az abszolút minimalista, mindössze néhány elnyújtott hangból álló gitárszóló pedig kifejezetten érdekes. A Nightmare Man a csapat Xiled To Inifinity And One lemezén szereplő Burning riffjét hasznosítja újra, amiből következik is, hogy ez egy hagyományos, egyenesebb szerkezetű US power darab, némi hangulatos balladisztikus betéttel a középrészen. A Stand Or Fall és a Murderer? Frost riffjei mellett ismét csak Anthony Cross remek alakítása miatt érdemel említést, és mire idáig ér a lemez, már egyértelműen meg is vagyok győzve, hogy a fickó remek választás volt. Anthony remek munkát végez az egész lemezen: énektémái és dallamai erősek, változatosak és az itt-ott hallható csordavokálok is jól erősítenek rájuk.

A True Blood egy Savatage-ízű riffel indít, amiből egy igazi, húzós, feszes power téma bontakozik ki, a Head First pedig egy középtempón dohogó riff-szörnyeteg, melyhez a D.R.I. Five Year Planjének témáját is kölcsönvették, nem mellesleg pedig egy vokálokkal bőségesen megtámogatott, kifejezetten fogós refrént sikerült kerekíteni hozzá. A címadó Frost idegtépő gitárvijjogtatásával, valamint olyasféle bőgőfutamokkal indít, mint az Annihilator Night Jumps Queenje, a Riders of Doomot pedig egy megint csak tök egyszerű, de tipikusan Frostos gitártémák teszik érdekessé. A lemezt a Poison All The People zárja, Alan Tecchióval a mikrofonnál, a Nightmare Man korai vagy alternatív verziója. Tecchio igazi felsőligás vokalista, metszően magas hangja egész más karakter is ad az ebben a változatban is kiváló utolsó nótának. A Hades feloszlása után gyakorlatilag csak a Seven Witchesben lehetett hallani (bár 2009-ben kiadott egy lemezt az Autumn Hourrel is), de remélem, távozása nem azt jelenti, hogy abbahagyja a muzsikálást. Kár lenne érte.

Kifejezetten erős lemez lett a Rebirth, amellyel nem csak Jack Frost egyéni gitározása, hanem az erős dalok és a fogós énekdallamok miatt is érdemes megismerkedni.