Shock!

Az elmúlt bő egy év értelemszerűen sok zenekarból/zenészből hozott ki olyan dolgokat, amelyeket biztos, hogy nem terveztek előre táblázatba szedve, a sokéves menetrendbe illesztve. Mindeközben szegényebbek lettünk megszámlálhatatlan koncerttel és ehhez kapcsolódó élménnyel, cserébe gazdagodtunk néhány EP-vel, karanténkoncerttel, szólólemezzel. Persze a mérleg nyelve így is elég csálén áll, de a művészi önkifejezés legalább valamelyest szabadabban burjánzik mostanában. Esa Holopainen, az Amorphis egyik zenei agya is épp ráért, és összerakta szólólemezét, amihez egyébként évek óta gyűjtögette a dalokat. Némi töprengés és teljesen jogos önkritika után úgy döntött, hogy nem ő fog énekelni rajta, ezért minden dalhoz más-más vendéget hívott. Ennek megfelelően a Silver Lake egyaránt hív eklektikus és a szerző sajátos zenei világa miatt valamennyire mégis egységes zenei világba.

Holopainen elmondása szerint a '80-as éveket is megidézi a helyenként melankolikus és popos jellegű lemez, amivel nem nagyon tudok vitatkozni, mert akad itt minden a felsoroltakból, noha a '80-as évekről nekem nem ez a bánatos északi hangulat jutna elsősorban az eszembe. A nyitó címadó dal tagadhatatlanul amorphisos finnes, szívbemarkoló, drámai, lírai instrumentális darab. Hangulatos, de indokolatlannak érzem első dalként elsütni, jobban mutatott volna a legvégén. Jonas Renkse rögtön két dalban is vendégénekel, a lemez elején a Sentimentben és a végén az Apprentice című számban – persze mindkét szerzeményt erősen körüllengi a bánatos Katatonia-hangulat, főleg utóbbit.

Két vendégvokalista nevére kellett rágugliznom, az egyik a ráspolyos, idős hangú Håkan Hemlin, aki a Nordmand nevű svéd zenekar énekese volt, ami a '90-es években volt ismert arrafelé, aztán Hemlin drogfogyasztási szokásai miatt széthullott. Valószínűleg kultikus arc, és az északi országok zenerajongóinak lábadt a szeme könnybe ettől a vendégeskedéstől a furcsán fülbetapadó, de kicsit mégis idegesítő Stormban. A másik név Vesa-Matti Loirié: finn zenész, humorista, színész, a melankolikus dalban (Alkusointu – azaz kezdőbetűk a dal címe) csak szövegmond a dalban, méghozzá finnül, de bizonyára ő is helyi kultikus forma lehet, talán a helyi Koós János/Bajor Imre, ki tudja. Einar Solberg felkapott figura lett mostanában – megérdemelten –, persze az ő dala a legéjtízesebb, már megint az a-ha jut eszembe róla, a dal pedig gitárok nélkül tán még jobb lenne. Ha bírod a hangját, tetszeni fog, ha nem, akkor lépteted majd.

Furamód Tomi Joutsen is vendégszerepel a lemezen, az In Her Solitude-ban, hörög és énekel, de valahogy nekem nem áll össze a szám, amiben próbál nem amorphisos lenni, csak hát azért ezt nehéz ilyen háttérrel. Björn „Speed" Strid is szinte minden utcasarkon ott kukucskál már, a Promising Sunban megmutat magából egy szeletet errefelé is, amiben a szokásos ragadós, popos refrént hozza. Nem tudom, hogy miatta-e, de számomra ez a legrokonszenvesebb darab a lemezről, de még ettől sem dobtam hátast, ha értitek, mire gondolok. Ugyanezt lehetne elmondani a holland kisasszonyra, Anneke van Giersbergenre, ő is szinte mindenhol megfordul, ahol van lehetősége, és miért is ne tenné. Itt is tök jó, mint mindenhol, kár, hogy a dal körülötte sajnos semmilyen. (Érik egy Strid - Giersbergen duett, nem?)

Sokat vártam ettől a lemeztől, de számomra úgy összességében meglehetősen nagy csalódás lett a vége. Néhány részlet rokonszenves, de nem áll össze a kép. Középutas dalok, bántón műanyag dobsound, hiába a sok vendég, valahogy nem akaródzik újra és újra meghallgatnom, nincs meg az a hűha érzés, amire ilyen nevek miatt számítanál. Kihagyott ziccer, de talán a főhősnek most pont erre volt szüksége, és jól érzi magát, hogy elkészítette. Nincs ezzel igazából nagy baj, csak sokat ne várj a daloktól, mert nem fognak libabőrt okozni. Nekem ráadásul valahogy az az érzésem, hogy ezt még jóra sem fogom hallgatni.