Shock!

Nikki Sixx korunk egyik legzseniálisabb dalszerzője, egyben üzletembere – ehhez kétség nem férhet. A 2007-es The Heroin Diaries Soundtrack vélhetően azért lett kiemelkedően jó, mert egy valóban komoly életrajzi regény mellé készült, a 2011-es This Is Gonna Hurt ennek már halványabb másolata volt, jóval szerteágazóbb zenei világgal. Talán maguknak a tagoknak sem volt semmiféle víziója arról, mit is fognak csinálni 2014-ben, így a Modern Vintage gyakorlatilag a formáció első, bármiféle „kísérőszöveg" nélküli önálló lemeze. A zenei irány halványan még emlékeztet az első album markáns világára, ám a This Is Gonna Hurtnél is rádióbarátabb – és ha nagyon őszinték akarunk lenni, célt tévesztettebb az összkép.

Pedig a nyitó Stars kimondottan erős szerzemény, ráadásul ahogy az effektezett gitár megszólal az elején, az valami pazarul szól, James Michael rögtön fülbemászó dallamot, DJ Ashba pedig egy kellemesnek mondható gitárszólót hoz. Ugyan dobos híján ismételten a szokásos dobgépet használták, mégis működik egyben az egész. Bíztam benne, hogy nem csak ez az egy dal lesz az, ami megmozgat, de sajnos hiába hallgattam meg párszor a lemezt, nem tudtam vele túlságosan megbarátkozni.

Rögtön a következő Gotta Get Right rádiópopja jóval kevésbé megnyerő, mögötte a grandiózusnak szánt Relief is felejthető, és ugyan a Get Ya Some latinos könnyedsége rokonszenves, itt már a süketek számára is nyilvánvalóvá válhat, hogy minél cukormázasabb, fogyaszthatóbb, tehát a rádiók számára is elfogadható irányt jelölt ki a zenekar magának. Meg igazság szerint minek keménykedjenek feleslegesen. A Let's Go valamelyest cudarabb a korábbiaknál, csakhogy elsőre a Marilyn Manson The Beautiful People-ja ugrott be, és képtelen voltam elhessegetni ezt az érzést magamtól, így sajnos ez a szám sem működik nálam. Ez a menetelős, induló-jellegű világ nem az én terepem, főleg nem ilyen vérostoba szöveggel megspékelve.

A lemez második kiemelkedő csillaga egy feldolgozás, a The Carstól a Drive, ami egy zseniálisan gyönyörű '80-as évek-beli. keserédes popsláger, és ugyan kimondottan imádom, ha valóban átdolgoznak, sajáttá formálnak egy dalt, ami itt száz százalékosan sikerült is, de valahogy pont azt a melankolikus hangulatot sikerült kiirtani belőle, ami az eredetiben annyira szenzációs. És ezzel lábon is lőttem a mondatom első felét: hiába elfogadható a végeredmény (mihez képest ugye), mégsem tökéletes. Mindezek után az A Give Me A Love valamelyest felrázhat, ám ebből sem lesz az évszázad slágere, a Hyperventilate-et pedig nem tudom mire vélni: rockabilly meets musical, vagy ha úgy tetszik, akár a Queens Of The Stone Age játszana így egy Nikki Sixx-szerzeményt. A High On The Music-ból legyen elég annyi, hogy idézek a szövegből: People of the world, come together / (Running right through a gunfight, gunfight) / And you gotta let that go, make yourself feel better / (Move along cause it's alright, alright).

A Miracle végre valóban hozza a vintage-hangulatot, legalábbis ha a '70-es évek végének funk diszkóira gondolunk, ennek megfelelően természetesen tetszik is, noha az égvilágon semmi köze a Sixx A.M. zenei „örökségéhez", ha fogalmazhatok ilyen fellengzősen. A dalszövegbe itt sem érdemes túlzottan belemélyedni, noha tény, hogy egy bulizós számnak nem is feltétlenül kell shakespeare-i mélységeket hordoznia. A záró Before It's Overre azonban semmi mentséget nem találok, ez az esztrádos, rockabilly-musical-bohózat gyalázatosan rossz, és mivel mazochista vagyok, ennek is elolvastam a szövegét. A bónuszos verzió tartalmazza a szám zongorával előadott, lírai változatát is, és lőn csoda, ez az átirat valóban működőképes, nem is értem, miért nem ez került a lemezverzióra. És itt támadt az a gondolatom, James Michael olykor túlzott vibratóit remekül kihasználhatná következő alkalommal Feargal Sharkey A Good Heartjának átiratában.

Ha már bónuszok: a Stars cinematic-verziója elektronikusabb, felejthetőbb, az akusztikus Gotta Get It Right nem rossz, de azt már tudjuk, hogy akusztikus átiratokban jók, gondoljunk csak a 7 címet viselő EP-re. A Let It Haunt You (So Beautiful) igazi bónusz, fúvósokkal megtámogatott '70-es évek-beli dizsi, és nem tudtam nem asszociálni a Bee Gees Staying Alive-jára. Egyébként örülök, hogy remek diszkó-dalokat tudnak írni, de azért mégsem teljesen ezt várnám ettől a gárdától, hogy finoman fogalmazzak.

Keserű szájízzel kell zárnom a kritikát, és ha az elején azzal indítottam, hogy célt tévesztett az összkép, itt a végén sem tudok mást írni, minthogy a Modern Vintage nemhogy valami egységes irányt mutatna, de a lemez eleje nagyjából köszönőviszonyban sincs a közepével-végével. És ugyan Nikki Sixx valóban napjaink egyik legzseniálisabb dalszerzője (és üzletembere), azt azért tegyük hozzá, hogy nem válik minden arannyá, amihez csak hozzáér, és bizony elhibázott lépések sorozata a Modern Vintage. Kár érte.