Shock!

Dupla vagy pláne kettős nagylemezeket készíteni mindig nagyon kockázatos húzás, hiszen akárki akármit mond, a legtöbb zenekarnak egyetlen páréves periódus alatt egyszerűen nem születik annyi igazán jó dala, hogy két teljes albumot is megtöltsön velük. A Sixx: A.M. előzetesen esküdözött rá, hogy ők a kivételek közé tartoznak majd, és a Prayers For The Damned tényleg irgalmatlanul meggyőzőre sikeredett, konkrétan a legjobbjuk volt a debütáló The Heroin Diaries Soundtrack óta. Mégis dolgozott bennem némi előzetes félsz a november második felében kiadott második fejezettel kapcsolatban, hiszen ugye mi van, ha nem jön össze a dolog? Nos, Nikki Sixxék szerencsére jól vették az akadályt, bár a Prayers For The Blessed valamivel azért így is elmarad az első résztől. De tényleg csak kicsivel.

Szó sincs arról, hogy Nikki, James Michael és DJ Ashba valamiféle kettős arcélű vállalkozásba akart volna belefutni ezzel a projekttel. A két album között zeneileg vagy hangulatilag igazából nincs nagy különbség, a koncepciót és a szövegvilágot tekintve meg akár lehet is, de őszintén szólva én még nem akadtam rá erre a vezérfonalra. A Prayers For The Blessed tehát leginkább egy újabb Sixx: A.M.-lemez a sorban, rajta mindennel, amiért a csapatot szeretni lehet. Vagy utálni, hiszen tisztában vagyok vele: sokan egyáltalán nem rokonszenveznek a modern, rádiórockos vonalon mozgó bandával. Nekik most már próbálkozniuk sem érdemes, ha azonban az előző album bejött, szerintem ezzel sem tévedhetsz nagyot.

És hogy akkor miben is marad el a Prayers For The Damnedtől a Prayers For The Blessed? Leginkább abban, hogy míg azon nem nagyon akadtak üresjáratok, ide azért becsúszott egy-kettő. Ez a pár dal sem rossz, csak éppen nem is túl érdekfeszítőek. A Maybe It's Time című lassú akár még működhet is az amerikai rockrádiókban, de a csapat azért tud ennél többet is, és ugyanígy nincs semmi extra a The Devil's Coming dallamos modern rockjában, netán a Suffocate finom és beindulós részeket váltogató kettősségében sem. Jól belesimulnak az album összképébe, de külön eszembe nem jutna visszaléptetni rájuk. Vagy ha most húsz évvel ezelőtt járnánk, tuti nem ezeket raknám fel valamelyik válogatáskazettámra a lemezről, ha érted, mire gondolok.

Abban viszont szemernyit sem túlzott a trió, hogy ami jó, az most is tényleg nagyon jó, és a csúcsnóták simán állják a versenyt a Prayers For The Damned legizmosabb pillanataival. A húzós, együtténeklős Barbarians vagy a pattogósabb, megarefrénű We Will Not Go Quietly a lemez elejéről helyből odakívánkoznak a valaha írt legjobb Sixx: A.M.-számok közé, de ugyanígy csak dicsérni tudom a kimértebb, sötétebb, ám ismét hatalmas, himnikus kórust csatasorba állító Wolf At Your Doort vagy a – túl sok funkciót nem rejtő – Catacombs gitárszólóból kibontakozó, talán legzúzósabb That's Gonna Leave A Scart is. A lemez fináléja is igen emlékezetes a bombasztikus refrénnel ellátott Riot In My Headdel és az álomszerű, introvertált Helicoptersszel. És esküszöm, hogy még a Without You klasszikus vonalvezetésű power-balladává alakítása is jól sikerült, pedig ezt az eredetileg a Badfinger által írt, majd Harry Nilsson és Mariah Carey által egyaránt világsikerre vitt dalt amúgy nem igazán szeretem. Viszont ahogy mondani szoktam, ez is olyan feldolgozás, aminek van értelme: nem szolgaian eljátszották, hanem saját képükre formálták az eredeti szerzeményt.

Pár alapjáratos darab ide vagy oda, a Sixx: A.M. összességében megugrotta a lécet, amit a U2-nak, a Metallicának vagy legutóbb a Stone Sournek nem sikerült, és odasorolhatnak a Guns N' Roses vagy a System Of A Down mellé azok körébe, akik képesek voltak két, nagyjából egyszerre írt és rögzített albumot egyértelműen pozitív mérleggel, mindenféle „de azért..." nélkül leszállítani. Persze tudom, ez a korszerűre belőtt metroszexuális rock nem lehet mindenki kenyere, de ez már ízlés kérdése. Én fejet hajtok a recept működőképessége előtt, és továbbra is azt mondom: örülök, hogy Nikki hallhatóan száz százalékosan megtalálta önmagát ebben a zenekarban.