Shock!

Sokan kiakadtak rajta, kívülről nézve mennyire hidegen, érzelemmentesen fejezte be pályafutását a Mötley Crüe, de én őszintén szólva semmi meglepőt nem találok ebben. Elég egyértelmű, hogy a csapat zenei egységként valamikor a '90-es években – szerintem nagyjából a '94-es album bukása után – gellert kapott, és mielőtt előjönnél nekem a New Tattoo-val vagy főleg a Saints Of Los Angelesszel, fusd végig, ki volt Nikki Sixx fő szerzőtársa ezeken az albumokon. Bingo, az a James Michael, akivel aztán a basszer összehozta a Sixx: A.M.-et is... Ez egy olyan helyzet, amit nem kell magyarázni: elég nyilvánvaló, hogy Nikki ma már Jamesszel – meg persze a formációt trióvá kiegészítő DJ Ashbával – akar együtt írni és játszani, nem pedig Vince Neillel, Tommy Lee-vel és Mick Marsszal. Az ügy tiszta, a másik sztori lezárult, és senki sem tagadja, hogy a Crüe-nél a nosztalgiapatronokat leszámítva lemerültek az elemek. Hol itt a gond? Miért lenne jobb, ha azt hazudnák, hogy imádják egymást, és a legjobb barátok? Ha olvastad a The Dirt könyvet, beláthatod: ilyen übersúlyos, feloldhatatlan konfliktusokkal és tragédiákkal tarkított harmincakárhány év után semmi csoda nincs benne, ha soha többé nem akarnak találkozni egymással.

Mindezt csak azért vetettem ide, mert a kétrészesre tervezett Prayers For The Damned első fele alapján is teljesen egyértelmű, miért dobban meg manapság Nikki szíve. Pedig igazság szerint nem vártam sokat a lemeztől. A The Heroin Diaries Soundtracket imádom, a This Is Gonna Hurt kis szódával tetszett, a legutóbbi, punnyadt és kissé jellegtelen Modern Vintage-nél azonban úgy éreztem, félrement a történet. Nos, a Prayers első felvonása fényesen igazolja, hogy mégsem: inkább olyan hatást kelt az album, mintha Nikki megszabadult volna a nyomástól, és minden korábbi kötelezettségét maga mögött hagyva szépen magasabb fokozatba kapcsolt. Alighanem tényleg erről is beszélhetünk...

Ha röviden kellene összefoglalnom a lényeget, annyit mondanék: amennyiben kellően korszerű, ízig-vérig 2016-os rádiós hard rockra vágysz, amely végig baromi slágeres, ugyanakkor szétfeszítik az érzelmek és van tartalma is, ne keress tovább. Zeneileg a Sixx: A.M. eddigi leglendületesebb, legenergikusabb produkciója ez, amely amúgy igazán újat ezzel együtt sem hoz a banda repertoárjába, de nem kell újra feltalálniuk a kereket, hiszen a stílus már az első albumra kiforrott, ráadásul tök jellegzetes is. A Sixx: A.M.-ben egyszerre figyel ott a hajmetalos érzésvilág meg a mai rádiós vonal – utóbbiban nagy szerepe van James összekeverhetetlen, kissé melodramatikus dallamvilágának –, és persze az a kissé terápiás jelleg sem hiányzik, ami a kezdetektől fogva ott dolgozott a bandában. De hát ugye a projekt létrejöttét és hátterét ismerve ebben sincs semmi meglepő. Vagyis ezúttal is kissé hullámvasút-szerű ez a zene, és határozottan van a lemeznek egy egységes íve, vagyis a soundtrack-érzés is stimmel. Akár azt is mondhatnám, hogy amolyan eszenciális Sixx: A.M. lett az album.

Még ennél is fontosabb azonban, hogy ennyi jó dalt egy eresztésben szerintem egyenesen a Heroin Diaries óta nem írt Nikki, James és Ashba. Nem is igazán akarnám részletekbe menően kielemezni az anyagot, mert összességében véve teljesen meggyőző a cucc. És még csak azt sem mondanám, hogy a nyitó-klipes Rise a legnagyobb azonnal ható slágerbomba, mert a korai-Guns-meets-Sixx: A.M. vonalat hozó You've Come To The Right Place, a nekikeseredett I'm Sick vagy a gyilkos refrénnel ellátott címadó ugyanilyen irritáló erővel, első hallgatásra rágják be magukat az agyadba. Viszont remekül ellenpontozzák őket az olyan kevésbé nyilvánvaló darabok, mint a Can't Stop (itt mintha csak a klasszikus Marilyn Mansonnal jammelnének Nikkiék), a színpadias-giccses-darkos bombasztot a lemez legsúlyosabb riffjeivel megkontrasztoló When We Were Gods vagy a roppant okosan felépített, kifejezetten izgalmas melódiákkal operáló Belly Of The Beast. De nagy favoritom a teátrális Rise Of The Melancholy Empire finálét felvezető The Last Time (My Heart Will Ever Hit The Ground) is – manapság kevés banda képes még a verzékben is ennyire fogós dallamokat elővezetni. James minden túlzás nélkül baromi jól énekel, de Ashba jól felépített, hangulatos gitárszólóit is csak dicsérni tudom.

Nyilván nem lehet mindenki szívügye ez a fogós-popos-slágeres elemekkel is roppant bő kézzel dobálózó, rengeteg fájdalmat rejtő, összességében mégis pozitív töltésű, erőt adó zene, de Nikkiék irgalmatlanul profi módon rakták össze ezt a lemezt. Rádiós rockvonalon 2016 egyik csúcsteljesítménye a Prayers For The Damned, kíváncsian várom a második részt.