Shock!

Egy pillantás a kaliforniai Skeletal Remains új albumának borítójára, és már képben is vagyunk, mire számíthatunk. A rémálomszerű, pokoli vidéket a pusztító meteorzápor alatt meghajló romos, kissé gótikus tornyaival, ködlepte mélységes bugyraival és jellegzetes stílusú bandalogóval már többször is láthattuk az évtizedek során ilyen-olyan variációkban felbukkanni megannyi hasonszőrű csapatnál, a Skeletal Remains pedig mindezek mellett – sajnos vagy szerencsére – zenéjével sem akarja megújítani a death metalt.

Viszonylag fiatal, hétéves zenekarról lévén szó, meglepő, milyen természetességgel mozognak a '90-es évek eleji old school death metal világában, és ha nem tudnék a 2011-es alakulásról, minden gond nélkül elhinném, hogy a Devouring Mortality egy elsikkadt gyöngyszem 1992-ből. A Skeletal Remains zenéjében benne van gyakorlatilag a teljes '90-es évekbeli amerikai és európai death metal élvonala, és a lemezen nemcsak a hatásokban merül ki a hasonlóság, hanem jól elcsípett pillanatokban is.

A Devouring Mortality egyedül annyiban különbözik az előző két albumtól, hogy ezúttal a floridai death metalos irányvonalba beleszőtték a tagok a holland extrém muzsika egyes megoldásait is, illetve a Corpsegrinder-korszakos Cannibal Corpse is mintha a korábbiaknál vehemensebben lenne jelen. Ezek mellett persze van itt minden, ami a death metalos szemének és szájának ingere, a nyitó Ripperology például egyből egy olyan szólórészt tartalmaz, amelyet minden gond nélkül be lehetne tapasztani a Death Human lemezén szinte bármelyik dalba, de szerkesztésében maga a szerzemény már inkább hajaz az Asphyx vagy a már említett Cannibal Corpse monolitszerűbb, tömörebb megfogalmazásmódjára.

A Suffocationt idéző, grindos dühvel indít a Seismic Abyss, a nyitó aprítást nyaktörő váltással követő kimért falbontás azonban már az európai vonulatot idézi. Az énekes/gitáros Chris Monroy öblös, hisztérikus élű hangja egyszerre emlékeztet Martin van Drunen és John Tardy karakteres orgánumára, ami egyébként jól passzol a lemez összességében tömörebb voltához. Viszont épp a sok és nyilvánvaló, mondhatni szemet szúró hatás miatt marad meg az album jobban sikerült stílusgyakorlatnak, mintsem, hogy önálló arccal is bíró anyaggá álljon össze. A Catastrophic Retributiont indító témázásnál például kétszer is meg kellett néznem, biztos nem egy Corpse-nóta tévedt-e a lejátszási listába, de az egyébként gyilkosan zord riffekkel kaszaboló címadóban is akadnak momentumok, amelyek épp amiatt tompítják a dal egyéniségét, mert túl hűek a nagy elődök hagyatékához. Az ember emiatt képtelen visszafogni az sgyát attól, hogy az albumot hallgatva sorolni kezdje a zsáner legendás neveit egy-egy téma vagy akár teljes szám hallatán.

Pedig a tagok itt tényleg tudnak is zenélni. A gitármunka választékos, színes, bár a Chris Monroy/Adrian Obregon párosról egyelőre még nem lehet elmondani, hogy messziről is felismerhető, sajátos játékstílussal rendelkeznének. Az új tag, Johnny Valles nem egy végtelenül komplex dobos, viszont így is szívesen sétáltatja meg dobverőit a tamokon, amikor épp kap egy kis helyet a sűrűn szedett témák tengerében, a basszer Adrius Marquezzel pedig igen feszesen működnek együtt, gyakran szinte eggyé olvad a két hangszer. Ennek ellenére Marquezt mégis sikerült alulkeverni az amúgy bivaly megdörrenésű lemezen.

Azon túl, hogy az album nem túl eredeti, még hosszú is, a háromnegyed órás játékidő végére érve eléggé ki tud fárasztani, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szórakoztató az anyag. Sőt, a hasonló, újtukat kereső, vagy azt a példaképek munkáinak rajongói hűséggel véghezvitt rekreálásában megtaláló alakulatok között a Skeletal Remains még a jobbak közé sorolható, náluk érezni talán a lehetőségét annak, hogy ebből akár még valami egészen kiemelkedő is kisülhet. Másolni és egy bizonyos érát megeleveníteni már tökéletesen képesek, így most ideje annak, hogy megmutassák, mekkora saját képzelőerővel rendelkeznek.