Mára a death metalnak is ezer különböző iránya, elfajulása jött létre, komplett kis mikroszínterekkel, ahogy kell. Ugyanakkor még mindig akadnak zenekarok a fiatalabbak között is, akik nem szeretnének kísérletezni, újítani, überkomplexen játszani, netán tovább fokozni a brutalitást (ha még lehetséges ez egyáltalán), hanem simán csak az örök klasszikusok nyomdokain alkotnak, akiket annak idején, tizenévesen hallgattak. A negyedik teljes nagylemezénél járó, kaliforniai Skeletal Remains egyértelműen ebbe a körbe tartozik.
A The Entombment Of Chaos két évvel követi a sorban a banda legutóbbi nagylemezét, a Devouring Mortalityt, és ugyan Chris Monroy gitáros/hörgős körül a teljes zenekar lecserélődött azóta, a stílus és a minőség semmit sem változott. A csapat elég egyértelműen az irányzat legnépszerűbb amerikai leágazását, a floridai vonalat tűzte zászlajára, és hallhatóan ezen a mezsgyén érzik magukat otthon. Ebből fakadóan a lemezen stílusát tekintve voltaképpen semmi olyat nem hallunk, amit ne játszottak volna el a '90-es évek derekáig bezárólag az akkori színtér zenekarai, viszont a jól bevált, ismert fogásokat kellő érzékkel és ízléssel tálalják, így az anyag összességében kimondottan kellemes hallgatnivaló. Oravecz kolléga legutóbb azt írta: ha nem tudná, mi az ábra, simán elhinné, hogy valami elsikkadt cucc került elé 1992 környékéről. Én sem tudok nagyon mást mondani, továbbra is ez a helyzet.
Itt aztán tényleg nincs zsákbamacska: a logó és a borító láttán éppúgy azonnal belőhető, miben utaznak, mint ahogyan nyilván nem véletlenül vették fel bónusznak pont a James Murphy-féle Disincarnate Stench Of Paradise Burning című örökbecsűjét sem. Nem szeretném elhallgatni, hogy utóbbi nóta dalként simán és egyértelműen a lemez legjobbja, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a saját szerzeményekkel gond lenne. Mint írtam, a Skeletal Remains megbízható módon nyúl a death metal oly régóta szabadalmaztatott és kedvelt formuláihoz, és ha nem is klasszikus értékű, de jól hallgatható, szórakoztató saját dalokat állít össze a panelekből. A tucatnyi amerikai banda – Morbid Angel, Monstrosity, Death, Cannibal Corpse, Deicide és társaik – mellett fűszerként itt-ott halványan még a Pestilence is beugrik egyes riffekről, váltásokról, szóval biztosra vehetjük: Monroy valóban kívülről fújja a death metal leckét, legyen szó az Atlanti-óceán akármelyik partjáról.
Noha a Skeletal Remains is elsősorban a gyorsabb tempókat favorizálja, a hangzását tekintve is egészséges lemez két legjobb dala szerintem pont a visszafogottabb iramúak közül kerül ki, ráadásul ezek a leghosszabbak is: a gyilkos riffekkel indító, gonosz Tombs Of Chaosról és közeli rokonáról, az Eternal Hatredről beszélek, amelyek már pár hallgatás után is beülnek a fülbe. De az Enshrined In Agony kétperces, éterien lidérces instrumentalizmusa is szépen mutatja, hogy a banda nem kizárólag aprítani tud, mint ahogy a szólók is mívesek, hangulatosak.
48 percben talán kicsit hosszú lett ez az album, akad is rajta néhány jellegtelenebb darab, de összességében semmi rosszat nem tudok mondani róla, ez itt tényleg a korrekt stílusgyakorlat tankönyvi példája. Nem adok rá magasabb pontszámot (ahhoz több eredetiségre lenne szükség), de ha szereted a klasszikus amcsi death metalt, valószínűleg neked is tetszeni fog.
Hozzászólások