Shock!

Az egykori Opeth-ütős, Martin Lopez által alapított, eleinte még szupergroupnak is nevezhető svéd Soen napjainkra komoly zenei örökséggel rendelkező alakulattá nőtte ki magát. Elég csak visszatekinteni a több mint tíz évvel ezelőtti kezdetekre és az azóta végbemenő fejlődésre, amely érzésem szerint a tavalyelőtti Lotus korongon érte el a csúcspontját. A tagcserék ellenére is úgy gondolom, hogy produkciós és dalszerzési szempontokból itt kovácsolódott össze úgy a társaság, hogy nem tűnt túlzásnak az akkori kijelentés: az általuk képviselt minőséget sok tekintetben a dobos anyabandájának színvonala mellé is nyugodtan odahelyezhetjük. Habár az első három mű sokkal inkább megkapó hangulat- és örömzene volt, mint kerek, egész dalok gyűjteménye, stílusváltás voltaképpen azóta sem történt, csupán összeszedettebbé, kiérleltebbé és talán befogadhatóbbá vált a csapat muzsikája.

Az Imperial viszont több szempontból is komoly előrelépést – és ezzel együtt nagy meglepetést – okozott. Már a kísértésbe csalogató kígyós borító is arra ösztönzött, hogy minden aktuális megjelenést mellőzve indítsam el az új lemezt, lehetőleg minél előbb. És már az első ismerkedésnél is csak az jutott eszembe: vajon milyen újfajta szert szedhettek be Joel Ekelöfék, hogy ilyen jelentősen felturbózták a dalok minőségét? A korai Soen-lemezekre abszolút nem volt jellemző, hogy már első nekifutásra is a bőröd alá fészkelték magukat, azonban itt nagyon komoly energiákat fektettek a fogósságba és a közérthetőbb melódiákba. Három-négy hallgatás után aztán félretettem pihentetni az albumot, majd egy jel hirtelen azt súgta „fentről", hogy lassan ideje lenne megírni a lemezismertetőt is, aminek következtében újra leporoltam a kígyó pikkelyeire rakódott kéthetes port. Aztán a dalok valami ismeretlen és megmagyarázhatatlan októl vezérelve egyszer csak újra életre keltek, majd idővel szabályosan el is varázsoltak.

Már az első két tételben (Lumerian, Deceiver) is a hagyományos dalszerkezetek felé billen a mérleg, de a kései Anathemát is sokszor megidéző Monarchtól kezdődően úgy kezdik el csepegtetni a ragadós dallamokat, hogy ember legyen a talpán, aki képes lefejteni róluk a fülét. A zenével együtt az énektémák is nagyot fejlődtek: Ekelöf érzelmileg is rengeteget hozzátesz a melódiákhoz, s emiatt nem túlzás a többször és több helyen is emlegetett Riverside-, illetve annak frontemberéhez kapcsolható hasonlat sem. A magasztos melódiákkal kecsegtető Illusiont hallgatva is csak arra tudok gondolni, hogy ennél tökéletesebben képtelenség elsajátítani azt a komponálási módszert, amellyel úgy tudják a lelked legmélyebb bugyraiba elültetni a hangokat, hogy azoktól instant libabőr-effektus lépjen fel. A színesítő vonós betétek pedig néha-néha már a túltolt kontrasztos színekben vigyorgó kerti törpéket is előcsalogatják, ám a folyamatosan jelen lévő melankólia miatt általában gyorsan vissza is ballagnak a kerítés mögé. Már csak az ilyen paradoxonnak nevezhető valamiktől is nagyon szerethető ez az egész úgy, ahogy van. A szintén fogós refrénnel rendelkező Antagonistben pedig már nyoma sincs az egészen korai Tool-hatásoknak, azonban amit a fennkölt hangulatú Modestyben szállítanak le, ismét csontig hatol érzelmileg. Kiemelném még a szintén ellenállhatatlan és szárnyaló melódiákban gazdag Dissidentet is, amiről megint csak egy Anathema-párhuzam ugrik be, viszont ezzel együtt bizony nagy kár, hogy a nemrég szünetre vonult liverpooliak régóta nem képesek ilyen boszorkányosan kitalált, fincsi nótákat írni.

Annak ellenére, hogy Lopez gyakran használja a védjegyévé vált törzsi ütemeket és tamokat, pergőjének kissé száraz és lefojtott hangzása némileg furán illeszkedik ebbe a fajta muzsikába, de ez sem negatívum, csak eleinte nehéz megszokni. A már említett Illusionben viszont remekül eltalálták a pergő soundját, s ezért kicsit érthetetlen számomra, hogy miért nem használták így a többi dalban is. De mindegy is, ezt az apró furcsaságot leszámítva az Imperial akkor is az idei év egyik legnagyobb meglepetése, és szinte teljesen biztos, hogy ott fog figyelni az év végi listámon is.