Shock!

A Sorcererre szokás úgy hivatkozni, mint epikus doom zenekarra, ugyanakkor a zenei értelemben ez a csapat már a kezdetektől sem volt ennyire egyszerűen leképezhető. Már persze, ha a kezdeteket az albumos időszakra, azaz a debüt 2015-ös megjelenése óta eltelt időre gondolunk, de ha a történelemhez nagyon hűek akarnánk lenni, akkor akár a ′80-as évek végét is mondhatnám, a csapat ugyanis jóval régebbről eredeztethető, még ha hosszas holtidő után vált valójában is aktív, prosperáló zenekarrá. Eredetileg ugyanis még 1988-ban indultak, ráadásul Svédországban, ahol az ilyesfajta zenéknek akkoriban volt egyfajta forrongó gócpontja (nem kevéssé talán az akkorra underground körökben már valódi tényezővé váló honfitárs Candlemassnak is köszönhetően), és azon felvételek ismeretében már akkor sem volt értéktelen vagy léc alatti, amit az asztalra tettek.

Mindez, illetve a tény, hogy demók házi kiadásban is egyenként ezer példány felett találtak gazdára, összességében persze kevésnek bizonyultak a kiugráshoz. A csodákat akkor is szűken mérték, a rock/metál színtér súlypontjainak ′90-es évek eleji áthelyeződése pedig nekik legalább olyan nehézség lehetett, mint az MTV-s hajbandáknak – a különbség, hogy alacsonyról bukni is kisebbet lehetett. A nehézségek hozta motivációvesztés, majd a basszer Johnny Hagel Tiamatba történő 1992-es távozása azonban végül parkolópályára tette a csapatot. A demók összevont CD-s kiadása 1995-ben már csak posztumusz igazságtétel volt, ez utóbbit egyébként a Solitude Aeternus gitáros John Perez hozta ki saját kiadójánál, ami megint jelzésértékű valahol. A szétszéledt csapat végül csak a 2010-es évekre állt újra össze, és bár a visszatérő bulin még Hagel is ott volt, végül csak a remek torkú Anders Engberg maradt az eredeti felállásból (Ő a köztes időkben a Beyond Twilightot és a Lion's Share-t erősítette, utóbbiban később a szintén óriás hang Nils Patrik Johansson váltotta). A nevük ezzel együtt inkább az első album 2015-ös megjelenésekor jutott el a szűk undergroundon túlra is, köszönhetően, hogy valami úton-módon sikerült a Metal Blade-hez szerződniük, azaz ekkor már egy erősebb független kiadó állt mögöttük.

Ennyit a törióráról, és hogy keretbe zárva visszautaljak az elejére, bár doomnak mondjuk őket, a zenéjük már ekkor sem volt teljesen vegytiszta, inkább amolyan poweres (heavy) doom metal volt, amiben persze ez a zárójeles heavy metal inkább benyomások, hangulati elemek tekintetében jelenik meg, és egészében még mindig a doomban gyökerezett minden. Véletlenül sem maidenes galoppozásra, vagy Helloween-féle germán vonalra kell tehát gondolni. Remek dalokat időközben sem felejtettek el írni, így, bár a tagság módosult, az irányvonal a kihagyás ellenére is követhető maradt, mondhatni, felvették az elejtett gyeplőt. Az utána következő két album pedig azt is megmutatta, hogy a színvonal fenntartása mellett az önismétlés lehangoló csapdáját is képesek elkerülni. A stílus homogén, az összetevők aránya azonban finoman mindig módosult, folyamatosan az epikusabb, terjengősebb, a gyökereiket mind jobban kimutató irányba tolódva. Ennek kicsúcsosodása a 2020-as Lamenting Of The Innocent, ahol egyébként az évtized doom himnuszát is sikerült megírniuk a címadó dal képében, ami még úgy is százpontos, hogy talán a legjobb Leif Edling-nótának is nevezhetném, amit nem maga a Candlemass-vezér írt meg (oda, vagy az Avatariumnak akár). Ha nem lennél képben a csapattal, és 7-8 percnyi esszenciában akarnád realizálni, kik is, mik is ők, elég ezt az egy dalt meghallgatni!

Ezek után valahol logikusnak tűnik, hogy az új albummal nem próbáltak arra tovább lépni. A Reign Of The Reaper ugyanis lazít ezen a sötét, nyomasztó közegen, és újra több teret enged a klasszikus metálos riffeknek, témáknak. Picit a komplexitásból is visszavesznek, mi több, talán még az átlagos sebességindexüket is felhúzva némiképp, főleg az eleje felé. Önmagukból persze így sem tudtak kifordulni, a zenei ötletekben, de Anders énektémáiban is tetten érhetőek a szokott párhuzamok kortársaik nagyjaival. A frontember most is az egész produkció koronaékszere, Schmidt Peti barátom a Hammer hasábjain a Tony Martin-iskolát emlegette vele kapcsolatban, ennél jobb hasonlatot pedig magam sem igen találhatnék. A Kristian Niemann / Peter Hallgren gitáros párost is érdemes kiemelni, izgalmas, ízes riffekkel támasztják alá a dalokat, nagy, néha fájdalmas hangulatívű, dallamos szólókat hoznak. És bár egészében véve valóban kevesebb az ilyesmi, azért azt a bizonyos örvényként magába szippantó sötét atmoszférát is sikerül megidézniük például a záró Break Of Dawn képében. E dalhoz egyébiránt Anders egy Dio-korszakos Rainbow-t idéző hangulatú éneket varázsolt, ami újabb kendőzetlen kinyilatkoztatás a gyökereik felé. De nálam az album power-lírája, a hatalmas kórusokkal is operáló Eternal Sleep is működik, még ha ide mondjuk jóval több baljóslatú feketeséget is el tudnék még képzelni. Utóbbit is az ének koronázza és emeli át az előbb említett „hiányosságokon".

A konklúzió, hogy a direktebb fogalmazás, ezáltal az eddigi legrövidebb album (nyolc nóta 47 percben) nem hozta magával, hogy önmagukat felhígítva próbáljanak érvényesülni. Az élmény talán „egyszerűbb″, ám minden alkotóelem így is a helyén van. Amiért nálam mégsem tízpontos, az talán csak a vészjóslóbb közeg háttérbe szorulása, ami érzésem szerint a mostani zenei köntösben is kaphatott volna több teret. Ennyi csupán, de ez sem szigorú ítélet.