Shock!

A metal világának is megvannak a maga nagy rejtélyei. Az egyik legnagyobb, legalábbis számomra, hogy a doom metal dallamosabb válfaja miért nem találta meg az utat a műfajon belüli szélesebb közönségsikerhez, elvégre hörgős verziója (nevezzük akár death/doomnak) a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Mégis, a Candlemassen kívül igazából egy banda sem lett „híres" erről a vonalról, és még ők is inkább csak kultcsászároknak tekinthetők. Pedig erre a stílusra abszolút jellemző a fogósság, a közérthetőség, és külsőségeiben is van, ami vonzó lehet az egyszeri rocker számára. De ugyanez a diskurzus sokszor lement már a thrash és a power metal összefüggésében is, és mára mindenki belenyugodott, hogy a kutya nem ismeri az olyan kiváló, jobb sorsra érdemes bandákat, mint a Memory Garden, a Solitude Aeturnus, a Krux vagy a While Heaven Wept, és akkor még nem is említettük a Trouble-t. Nyilván nincs ezzel semmi gond, de tudomásul kell venni, hogy bármennyire is szeret a metalos közösség rejtett értékek letéteményeseinek szerepében tetszelegni, közben ugyanolyan marketingvezérelt fogyasztói réteg, mint az általa mélyen lenézett mainstream közönség.

A svéd Sorcerer amúgy még a fenti bandákhoz képest is mostoha sorsú, hiszen hiába léteztek már a '80-as évek végén, az underground körökben sikeres demók ellenére is csak 2015-re, hosszas kihagyás után jött össze az első valódi nagylemez. Persze jó is ez így, hiszen ma már tényleg tét és bárminemű nyomás nélkül, hobbiból csinálhatják azt, ami és ahogy nekik tetszik, jó szájízzel, elégedetten. Ez pedig a produkción is hallatszik: egészséges megszólalású és energiával teli, némi paradoxonnal élve pozitív kisugárzású doom metalt hallunk a legjobb hagyományok szerint. Sokan hasonlították a Tony Martin-korszakos Black Sabbathhoz a zenét, és ebben van is sok igazság, már csak Anders Engberg hangja miatt is, aki amúgy a svéd színtér sokat próbált veteránja, és nem mellesleg az alulértékelt zenekarok specialistája, hiszen a Beyond előtti Twilight (szintén zseniális, tessék utánakeresni), a Lions Share és a Section A élén is hallható volt már. A sors iróniája, hogy végülis éppen egy túlértékelt csapat, a Therion tagjaként lett valamennyire ismert később, gitáros kollégájával, Kristian Niemann-nal egyetemben. Rajtuk kívül még Johnny Hagel basszer szerzett némi hírnevet a Tiamat korai felállásában, a többiek viszont tényleg fullos hobbizenészek, ami persze a legkevésbé sem hallatszik.

Visszatérve a martinos Sabbathhoz, valóban sokszor jut az ember eszébe leginkább a The Eternal Idol különleges atmoszférája, de a korábban felsorolt csapatok hatásait sem kell nagyítóval keresni. Alapvetően nagyon kevés ilyen zene van manapság, de a Sorcerer lemeze nem emiatt jó, hanem önmagában is: egyszerűen baromi jól működnek a dalok, okosan találták ki, rakták össze és játszották el őket. Hallgattatja magát az anyag. És, ahogy említettem, jól is szól, bár persze idő is volt mindenre, így a jól fogyaszthatóság miatt kellően tartalmas is. Egyértelműen az idei év egyik legkiemelkedőbb tradicionális heavy metal-lemeze, ez a lényeg, nem más.