Shock!

Hetente legalább egy tucat olyan levelet kapok, kisebb-nagyobb (rendszerint kisebb) kiadóktól, amelyekben egy-egy új zenekaruk friss anyagát ajánlják recenzióra. Kezdetben jólnevelten mindegyiket meghallgattam, sokról még írtam is, de az ember aztán hamar belefárad a töménytelen mennyiségű zenébe, ami jobb esetben is csak középszerűnek mondható. Ugyanakkor a sokéves rutinnak hála mára eljutottam oda, hogy többnyire elég csak egy pillantást vetnem a csapat nevére és a lemezborítóra, hogy megállapítsam, érdemes-e belefülelnem az anyagba, vagy csak alattomos zajszennyezésről van szó. A Source esetében megcsillant az igényesség esélye, s a kiadós marketingszöveg is progos metalt emlegetett, szóval nem tűnt időpocsékolásnak a dolog. No, nem mintha a progresszív jelző jelentene ma bármit is, hiszen minden olyan zenekart ide szokás sorolni, amelyikben halmozzák a ritmusokat, és mondjuk szívesen énekelnek a környezetvédelemről. És zenéjükben legalább két olyan csapat hatását megtalálni, amelyek a zsáner meghatározó résztvevői.

A Source egy 2013-ban alakult amerikai trió, a Return To Nothing pedig a bemutatkozásuk a nagyvilág előtt. Ritka, hogy egy banda első lemeze egyből hetven perces legyen, a bónusz dallal a Return To Nothing pedig majdnem eléri a kilencven percet is, szóval eleve esélytelen egy ilyen anyaghoz alacsony elvárásokkal közelíteni. A nyitó darab rögtön nyolc és fél perces, és egyből két név ugrik be róla. A Forgiveness rafináltan csavart basszusfutama a Toolt idézi, középtájon még egy Adam Jonesékra emlékeztető, tördelt témázás is helyet kapott, máskülönben a dal (mint ahogy az egész lemez) erőteljesen hajaz az Opeth korábbi, deathes munkásságára, abból is leginkább a Blackwater Park a legfőbb iránymutató. Ben Gleason énekes/gitáros nagy Åkerfeldt-rajongó lehet, gitártémái ugyanazt a melankolikus, death-doomos beütésű, ködös hangulatot árasztják, mint ami a svéd zseni stílusára is jellemző, hangjában pedig szintúgy sok Akerfeldt bújkál.

A második dal hossza is nyolc és fél perc fölé kúszik, s itt egy harmadik csapat neve is előpattan Gleason énekstílusát hallgatva, nevezetesen a Katatoniáé. A dallamok amúgy teljesen rendben vannak, a The Essence-ben például keleties motívumok bukkannak fel, s bár ez a dal majd' tizenegy percnyi hosszúságú, a sűrűjében elrejtett csillapítóan ható jammelős rész megintcsak arra emlékeztet, hogy ebben a trióban van tehetség, komolyan is veszik a zeneírást, csak épp a saját stílus hiányzik még. Végig lehetne menni az összes dalon, de felesleges, mivel a felsorolt hatások a lemez minden percében tettem érhetőek, de ez csak akkor válik zavaróvá, ha nekiállunk kielemezgetni az albumot, kevésbé kritikusan hallgatva teljesen rendben van az anyag.

Végeredményben, ahogy írtam, a felsorolt három zenekar határozza meg a Source jelenlegi zenéjét, ami egy alaposan elrendezett, igényesen megírt, habár összességében nem túl eredeti arccal bíró anyagot szült. Főleg a fagyos, köddel borított északi melankóliát a '70-es évek progos rockjával vegyítő Opethet visszasíróknak érdemes megismerkedni a Source zenéjével, sok érdekes megoldás hallható még ebben a bő hetven percben, de ez így egyelőre inkább csak kimunkáltabb háttérzene munkához, mintsem új kedvenc, habár mintha az eredetiség szikráját sisteregni hallanám már a banda útkereső rajongásán túl.