Shock!

Kénytelen vagyok rögtön az elején leszögezni, hogy Koroknai kollégával ellentétben engem kevés dolog tud jobban tűzbe hozni, mint egy instrumentális album megjelenése a prog/jazz metal színtéren, különösen, ha olyan szintű kiéheztetés előzi meg, mint kis hazánk egyik, nemzetközileg is leg(el)ismertebb zenekara esetében. Az már jó ideje nem kérdés, hogy Magyarország sem szűkölködik az abszolút világszínvonalú zenészekben, különösen éppen az instrumentális rock vonalon, gondoljunk csak Lukács Petára vagy Jónás Tamásra, illetve jazzben, és természetesen külön örömteli, ha a bámulatos zenei teljesítményhez a megérdemelt nemzetközi siker is társul. Nagyon úgy fest, hogy a Special Providence esetében ez a szint a régóta várt negyedik lemez, az Essence Of Change (és persze a komoly fegyverténynek számító GEP-szerződés) révén abszolút elérhető közelségbe került, jóllehet a beavatottak körében a zenekar már eddig is komoly elismertségnek örvendett, különösen az öreg kontinens nyugati részén. De most végre egy jóval komolyabb réteghez is eljuthat ez a világklasszis kvartett lemezen és élőben egyaránt, amihez csak gratulálni tudok, és drukkolok, hogy minél tovább kitartson a lendület!

Nyilván a billentyűs poszton bekövetkezett változás és a minden eddiginél komolyabb siker esélyével kecsegtető új lemezszerződés is szerepet játszott abban, hogy a lemez végül legalább egy évvel az eredeti céldátumnál később jelent meg, de ezért mind a végeredmény (csúcs)minősége, mind pedig a megnyíló ajtók nagy száma messzemenőkig kárpótol. Előre is elnézést kérek, hiszen a Special Providence friss lemezéről készülök írni, de ezen a ponton kényetlen vagyok mégis egyet kámingáutolni: Kaltenecker Zsolt munkássága nagyjából azóta babonáz meg, hogy körülbelül tizenöt évvel ezelőtt először hallottam az Ivory Tower (vagy a Crossing, már nem emlékszem) lemezt, és azóta bevallottan elfogult vagyok bármilyen produkció iránt, amin rajta van az ujjlenyomata.

Az előzetes hírekből, nyilatkozatokból nagyjából be lehetett lőni, hogy a zongoramágus csatlakozása nem eredményez majd semmiféle komolyabb irányváltást, ami eleve abszolút hihetőnek tűnt, hiszen aki csak kicsit is ismeri Zsolt eddigi, igencsak szerteágazó munkásságát, pontosan tudja, hogy nagyjából bármilyen stílusban markáns és kiemelkedő teljesítményt nyújt, legyen szó akár a Kaltenecker Trió hagyományosabb megközelítésről, mint például az általam egyébként ingencsak favorizált Winter's Tale lemezről, vagy a progrock vonalon a sajnos inaktív K.L.B. Trió agymenéseiről. A másik oldalon pedig az is egyértelműnek tűnt, hogy a Markó Ádám, Kertész Márton, Fehérvári Attila és Cséry Zoltán által kialakított – ahogy ők fogalmaztak – brand annyira kiforrott, hogy itt maximum egy komoly vérfrissítésről lehet szó, gyökeres arculatváltásról semmiképpen.

Az persze alap, hogy ezek a srácok a technikai tudás olyan szintjén vannak, hogy lényegében bármit képesek volnának egy csepp izzadtság nélkül eljátszani, de ez mit sem érne, ha nem párosulna zenei fantáziával és kiemelkedő dalszerzői képességgel. Szerencsére itt viszont messze nem csupán három kiváló dalszerzőről, hanem egy messzemenőkig egységes csapatról van szó, amelynek kiforrott stílusához, ének nélkül is teljesen kerek dalaihoz Kaltenecker zsenije úgy tudott hozzáadni, hogy az egység egy pillanatig sem borul fel. Fellengzősnek, közhelyes rajongásnak tűnhet mindez – amit a fentebb ecsetelt, vállalt részrehajlásom miatt szégyellni sincs igazán okom –, de minél többet forog a lemez, annál inkább megszilárdul e meggyőződésem.

Még ha úgy is tűnhetett, a fentiekkel eszem ágában sem volt Cséry Zoltán teljesítményébe belekötni, hiszen nélküle ez a csapat biztosan nem jutott volna el a mai szintre, és nagyon szeretem az első három lemezt is. Az Essence Of Change azonban kétségtelenül új szintet képvisel a zenekar fejlődésében, és korántsem csak Zsolt csatlakozása miatt. Egyszerűen sikerült továbbhaladni a már eddig is impozáns ösvényen, és még fogósabb, még egységesebb dalokat írni, a korábbiakhoz képest is zúzósabb, direktebb, de mégis változatosabb formában, mindezt atomhangzással és egyértelműen kevesebb elektronikus elemmel, cserébe viszont sok helyen szinte nu metalosan megdörrenő, pincébe lehangolt riffekkel, amit a magam részéről kifejezetten üdvözlök. De ezek a témák is olyan észrevétlenül és szervesen fonódnak össze a leggyönyörűbb dallamokkal, hogy azzal nehéz betelni.

Nagyon komoly gondban is vagyok, hogy melyik szerzeményt, részletet emeljem ki, mert tényleg annyira egységesen magas a színvonal, egyetlen másodperc üresjárat nélkül. Talán a játékos, modern jazz-blues témával indító, de öblös ős-hard rockos ízeket, kőkemény fúziós jazz szólókat, ultradallamos refrént és még ki tudja, mi mindent felvonultató Surprise Me a legnagyobb kedvencem, de ugyanígy említhetném a megklipesített Northern Lightsot is. Ha jól sejtem, talán ezekhez a dalokhoz lehetett a legtöbb köze Kaltenecker Zsoltnak, de tényleg igazságtalan volna részemről, ha csak ezeket emelném ki, mert ugyanígy hibátlan az I.R.P (Interstellar Robotic Pilgrim), vagy a hagyományosabb progmetálban utazó Gas Giants is.

Visszakanyarodva első gondolatomhoz, abban viszont nem tudok nem egyetérteni stábunk legnagyobb Ákos-rajongójával, hogy az ilyen muzsikának elsősorban (bár semmiképpen nem kizárólagosan!) színpadon van létjogosultsága, különösen akkor, ha ilyen szinten jelen van az a bizonyos összhang négy hangszeres között. Ebből következően tényleg a csillagok különösen kedvezőtlen együttállására volna ahhoz szükség, hogy ne legyek ott szeptember 16-án, a Spock's Bearddel (bocsánat, a SPOCK'S BEARDdel) induló Európa-turnéjuk nyitóállomásán. Már csak két-háromszázszor kell lepörgetnem az Essence Of Change-et, és élőben is meghallgathatom, ha már a márciusi buliról lecsúsztam. A pontszám pedig a vállalt elfogultságom ellenére sem lehet kérdéses, ez bizony maximális teljesítmény, amit ezen a vonalon nehéz lesz idén túlszárnyalni.

A zenekarral a lemez kapcsán készített interjúnkat itt olvashatod.