Shock!

Kissé ünneprontó leszek, de kevés dolog hagy hasonlóképpen hidegen, mint egy instrumentális album megjelenése a prog/jazz metal színtéren, ekként transzba nem estem tőle, de tény: a koncert napján a nevében is óriás Giant Electric Pea kiadónál jelent meg a Special Providence negyedik nagylemeze, az Essence Of Change. Ami ellenben egészen biztosan tűzbe hoz, az a kiapadhatatlan zenészi fantázia, megfellebbezhetetlen szakmai tudással előadva, de ennyivel a dolgot nem beérve, igazi dalokká illik formálni a leggátlástalanabb szónikus kicsapongásokat is. Mindebből bőven kaphattunk ízelítőt ezen az estén, ráadásul ott, ahol számomra az ilyen muzsikának kizárólagos létjogosultsága van: a színpadon.

A saját stílusát psychedelectric rock jamként definiáló String Theory már néhány éve próbál magának helyet csinálni a hazai színtéren, bár mivel a csapat főnöke a leanderes Takács Jozzy, ez valószínűleg még jó ideig B-terv marad. A zenekar és én eddig elkerültük egymást, és ez szerintem a jövőben sem változik majd, pedig itt a hely és az időzítés is megfelelőnek látszott egy kellemes kimenetelű randevúra. Az élvezetet a hangzás kezdetnek mindjárt jól tarkón is vágta, hiszen a didgeridootól az ütőhangszereken át a billentyűsökig számos útvonalon megnyilvánulási lehetőséget kereső banda irányából a gitár és a dob párosán kívül sok minden nem „jött át”, sajnos itt Jozzyéknak kellett alkalmazkodniuk az utánuk következő fellépők preferenciáihoz. A vizuális oldalról is komolyan megtámogatott társulatban olykor négyen is énekelnek, de ezzel együtt sem adtak ki egy kerek egészet. Ha a fogyatékos megszólalástól eltekintek, azt látom, hogy a String Theory egy valamennyi, a színtéren naprakésznek gondolt, trendi elemet (gitárhős, világzene, VJ, DJ, bolondra sminkelt lány,…) integrálni kész, de még csak mérsékelten színpadképes összeállításban utazik, ami főleg a nyári fesztiválok lelazult világában működhet majd igazán.

A Sonar már karakterében és felállásában is lényegesen jobban közelítette az este főszereplőit, az ő asztalukon tipikusan az a menü szerepel, amit főfogásként biztosan nem fogyasztanék, de hangulatfokozóként és/vagy étvágygerjesztőként nálam tökéletesen megállja a helyét. A megszólalás terén is rögtön helyreállt a béke, lévén instrumentális muzsikáról van szó itt is, mint a SP esetében, ahol mind a négy hangszer egyenként nagyjából éppen 25%-ot ad hozzá az egészhez. Másfelől a Sonar fellépése azt is remekül demonstrálta, hogy ugyanazon alapállásból mennyire eltérő megközelítésben művelhető is a zene, lévén itt szó sincs virtuóz hódításokról, talán éppen a zenei alapműveltség lehet csak adott, az autodidakta módon elsajátított fortélyokból azonban mégis rendkívül tudatosan építkeznek. Metalról persze szó sincs, de még csak nem is rockzene ez, egyértelműen több azonban hangulatfestésnél, és bár tagadhatatlanul működnének a hallottak filmzeneként, tökéletesen megélhető közösségi élményként is. Az együttzenélés élvezete süt az arcokból, így a koncepciózus fények és a vetítés már tényleg csak a plusz, amit időközben még kapunk, és ami tökéletesen ágyazott meg a lényegesen fajsúlyosabb, de hasonlóképpen örömzenébe torkolló főattrakciónak.

A lemezbemutatón túl billentyűs-bemutató is volt ez számomra a Special Providence vidékén, hiszen nem láttam még a villámkezű kvartettet a Cséry Zoli helyére tavaly nyáron érkezett Kaltenecker Zsolttal. A jazz-zongoristaként és okleveles Meshuggah-rajongóként is magasan jegyzett billentyűsnek sikerült is kiegyenesítenie az előzetesen bennem meglevő kérdőjeleket, és kiderült, hogy nem csupán promószöveg a legutóbbi interjúnkban is beígért, magasabb fokú összhang. Meglepő lehet, de ebben az alapvetően vájtfülűeket kiszolgáló muzsikában sosem tengtek túl az egók, a srácoknak valahogy mindig sikerült egy magasabb cél érdekében alárendelniük magukat a zenekar, mint közös nevező fokról fokra történő felépítésének. Mivel a csapatban három irányból is érkeznek dalok, leblokkolástól esetükben sosem kellett tartanunk, ám még ehhez képest is bámulatos felszabadultsággal dübörög most a banda. Nem túlzok, az első rifftől kezdve szó szerint beszakította az ajtókat a négyes, s tette mindezt a legártatlanabb arccal, fogak mindennemű csikorgatása nélkül.

A számok helyszíni fogadtatása alapján a fura, hibrid üzemű zenekarra eddig is vevő közönség végképp a keblére öleli majd Ádámékat, annyi krafttal bélelték ki az urak a megszokott terepen futott köreiket. Tekintve, hogy e helyen alapvetően a zúzáson volt a hangsúly, a finomságokról majd máskor értekezünk, a jazzisták határozottan a terem hátsó végébe szorultak. S ha már a küzdőtér telítettségénél tartunk: egyértelműen érzékelhető, hogy a srácok szépen belenőttek abba a nagykabátba, amit a Dürer nagytermének megtöltése jelent. Szűk három éve, amikor egy nyári estén ugyanitt láttam őket, éppen elkezdték a felkapaszkodást arra a hegyre, amelynek most már a tetejéről integethetnek, teljességgel felszabadultan. A YouTube-huszárok korában már rég nem az olimpiai „gyorsabban, magasabbra, bátrabban” hármas jelszó számít igazán, hiszen minden sportteljesítmény felülmúlható, a közönséggel kialakított személyes kapcsolatot viszont biztosan nem írja felül semmi. Amit legutóbb hiányoltam, a kontaktus megteremtésében szemmel látható fejlődés mutatkozik, és bár az efféle zenészek sosem fognak a közönség tenyerén szörfözni, a kikacsintás joggal megkövetelt.

Egy ilyen kaliberű lemezbemutató után bátran rá lehet fordulni Európa hasonló léptékű meghódítására. A turné a napokban már indul is, jó szelet hozzá!

Fotók: Barta Imre