Shock!

Jó sokáig kevergett ez a cd ide-oda, senkinek nem akaródzott írni róla valamiért, végül rászántam magam. Egy rendkívül kedves hangú levél kíséretében érkezett a cd, a zenekar vokalistája, Prophet hosszú emailekkel és rengeteg zenekarfotóval is megbombázott, lelkesen mesélt a zenekaráról. Hozzáállásból kiváló.

A cd bookletjéből látni, hogy ez valami válogatáslemez lehet, és tényleg az. Meghallgattam párszor a lemezt, és elsőre valamiért az jött le, hogy ez valami viccbanda. Egyrészt a tagok kitalált nevei, a ruházatuk (az egyik gitáros skótszoknyában, az énekes szőrmebundában), a sminkjük, ami valami bizarr keveréke a Kiss-es arcfestésnek és a blackes corpsepaintnek, és valljuk be, a dalok is elég furák. Igazából nem lehetne semmiféle saját skatulyába belerakni, olyan a zene, mintha mindenféle zenekartól csentek volna ötleteket, azt összevegyítették volna. Vagy az is eszembe jutott, hogy simán paródiaszámokat írtak más zenekarok stílusában. Ezt meg is kérdeztem Prophettől, aki felhomályosított, hogy nem paródiazenekar a St. Madness, teljesen komolyan gondolják a zenélést, majd vázolt néhány dalszöveget, amelyeknek tényleg komoly, társadalomkritikus tartalmuk volt, nem illene hozzá a bohóckodás. Na jó, azért vannak kevésbé komoly szövegek is, pl. a You Are My Food nem hiszem, hogy az éhező afrikai gyerekekről szólna.

A zene meg hol Judas Priestes, hol a Panterára akar (de csak akar, tegyük hozzá) hasonlítani, meg a bizarr GWAR is eszembe jutott, bár a St. Madness annyira nem rémisztő. Meg még egy csomó más zenekar is felsejlett. Az énekes rekedtesen énekel és hááát... hamisan is néha (az Evil Me c. dalnál majdnem leestem a fotelből, annyira rémes, remélem ez direkt ilyen rémületes). Pedig néha mikor kiereszt egy-egy halfordos sikolyt, érezni, hogy lenne itt több is talán. A zene is alapriffelés, pontatlan is olykor. Saját bevallásuk szerint valamiféle teátrális shock rockot nyomnak, érzésem szerint inkább a színpadi látványelem lehet a lényegesebb náluk egy koncerten, mint a zene maga. Pont ezért nagyon amerikai az egész, Európában ez nem igazán működne.

Zeneileg, hangzásilag enyhén szólva hullámzó a cd tartalma (20 tétel van rajta egyébként és iszonyú nehéz volt végighallgatni), többek között feldolgozásokat is hallhatunk (Wild Thing, Hey Joe) rajta. Továbbra sem igazán tudom hova rakni a zenekart, zeneileg nem mondanám, hogy mekkora ászok, sőt. Lehet, hogy koncerten félistenek és szórakoztatóak, netán sokkolóak (bár odaát a Kiss is sokkoló, szóval...) , de otthon hallgatni ezt a zenét... háááát...

Úgy döntöttem, hogy válogatáslemezeket nem pontozunk.