Hogy Steve Lukather egy zseni, azt alighanem még annak sem kell különösebben bizonygatni, akit egyébként a jeges víz ver ki a Toto-féle klasszikus AOR zenéktől: a gitáros eddigi három évtizedes pályafutása során legalább ezer különböző albumon játszott session-muzsikusként, és önálló produkcióival, projectjeivel számtalanszor tanúbizonyságot tett kivételes sokoldalúságáról.
Noha az utóbbi években a Toto is felettébb aktív volt – a két évvel ezelőtti Falling In Between simán ott van az évtized legjobb dallamos hard rock lemezei között – , némileg háttérbe szorítva ezzel Luke szólókarrierjét, igazából bennem is csak most tudatosult, hogy ha a zenészcimborákkal összemuzsikált rendhagyó karácsonyi Santamental lemezt nem számítjuk, már 11 év telt el az utolsó rendes Lukather szólóalbum, a Luke óta. Vagyis éppen itt volt az ideje, hogy megjelenjen az Ever Changing Times, a végeredmény pedig természetesen nem is okoz csalódást.
Steve zenei világa rendkívül markáns, így a 11 számos anyag nagyrésze simán és gond nélkül elmenne Totónak: nagyon finom, míves és kidolgozott rockzene ez rengeteg finomsággal, amit alapvetően a 30 feletti zenerajongók értékelnek majd nagyra. Közhelyeket halmozva elmondhatom róla, hogy a dalokban leheletfinoman és organikusan épül hagyományos hard rock / AOR környezetbe a jazz, a fúziós zene, a blues, a country, a latin vonal, a progresszív muzsika és még egy sor mindenféle irányzat, de ebből úgysem lehet képet alkotni arról, mennyire sokszínű és változatos az Ever Changing Times. Mivel Lukather az anyazenekarban is bevallottan a gitárorientált, súlyosabb vonal híve, szó sincs öreges, nosztalgiázós altatókról, de természetesen nem is szabad tőle valami hagyományosat várni: a lemez eklektikussága néhol már-már a gitáros talán leginkább respektált szólóanyagát, a '94-es Candymant idézi. Simán elférnek rajta egymás mellett a lájtosabb, slágeresebb kvázi-Toto témák (Ever Changing Times, The Letting Go, Never Ending Nights, Icebound), a súlyosabb, progosan témázgató pillanatok (Jammin With Jesus) vagy a rockba oltott bárjazzes hangulatok (Stab In The Back), és valahogy az egész végeredmény roppant élvezetes és dalközpontú. Jó hallgatni, nem fekszi meg a gyomrot, pedig ez aztán tényleg zenész-zene, ahol minden pillanatban történik valami érdekes.
Lukather szokásához híven a szakmában roppant komoly neveknek számító muzsikusokkal hozta össze az anyagot, a teljesség igénye nélkül itt van Leland Sklar, Steve Porcaro, Joseph Williams, Phil Soussan, Randy Goodrum, sőt, még saját fia, Trevor is gitározik pár dalban. Ilyen arcokkal természetesen csakis csúcskategóriás zenét lehet alkotni. Az énekért most is Luke felelt, és bár hangterjedelme nem áll egyenes arányban gitártudásával, én a magam részéről nagyon szeretem ezt a jellegzetesen kesernyés, megnyugtató tónusú orgánumot. Igaz, hogy nem illik hozzá a nagy beleéléssel, kidagadó nyaki erekkel kettészakadó Bobby Kimball-féle csukott szemű playbackelés, de természetes és szívhez szóló, nem is nagyon tudnám elképzelni mással ezeket a nótákat.
A gitáros most sem csinált semmi különösen extrát, csak összehozott egy újabb lemezt a saját stílusában és színvonalán. Dallamos rock fanatikusoknak, progos vonalon mozgóknak ugyanúgy simán kötelező hallgatnivaló az Ever Changing Times, mint Steve eddigi összes szólóalbuma.
