Shock!

A Stone Temple Pilots tagjai bizonyosan nem hisznek a karmában. Ellenkező esetben a hangszeresek már rég leállították volna a szerelvényt, vagy legalábbis más néven futnának – ahogy arra már ugye láttunk példát a '90-es években, hiszen a bandának finoman szólva sincs szerencséje az énekesekkel. De akár a frissen leigazolt Jeff Gutt is aggódhatna, hiszen mára mindkét elődje halott. Még szerencse, hogy az amerikai X-Faktorban feltűnt frontember nem tűnik olyan problémás esetnek, mint Scott Weiland és Chester Bennington...

Érdekes döntés, hogy a 2010-es, legutóbbi STP-albumhoz hasonlóan a lemez most is a banda nevét viseli címként, nyilvánvalóan arra utalnak ezzel, hogy ez itt megint egy definitív anyag. Amivel egyébként nem tudok vitázni, szükségszerűen annak kell lennie, hiszen ez a csapat annyi hullámvölgyön, váltáson, válságon esett át az elmúlt negyedszázadban, hogy rajongó legyen a talpán, aki a mai napig egyetlen kérdőjel nélkül képes szemlélni a tevékenységüket. Ezt egyébként az album fogadtatása is jól mutatja, hiszen ez a banda első nagylemeze, amely nem került be az amerikai Top 10-be (a huszonnegyediken indítottak vele) – vagyis egyelőre nem tűnik biztosnak, hogy az odakint továbbra is tekintélyes méretű tábor maradéktalanul elfogadta a jelenlegi leosztást.

Ezzel együtt azt kell mondanom, hogy az anyag korrekt cucc. Sőt, igazság szerint nagyon rég, úgy kábé az 1999-es No. 4 óta ez az első Stone Temple Pilots-kiadvány, amelyet nem úgy hallgat az ember, hogy tudnának ezek azért jobbat is, vagy szimplán csak elmegy mellette. Gutt mindenképpen jó választás volt – kellően weilandesen hozza magát, amikor kell, de rejlik a torkában egy hagyományosabban rockos, kommerszebb tónus, és a szükséges hangterjedelemmel is rendelkezik, szóval énekfronton nem érheti szó a ház elejét. Az meg teljesen más kérdés, mennyire állhat valaki oda egy ilyen csapat élére, hiszen ha még Chestert sem nagyon fogadta el a közönség Weiland helyén, akkor egy ilyen, oldalvizekről felevezett csókának ennél is nehezebb dolga lesz. De Jeff mindent megtett az ügy érdekében, nem érheti szó a ház elejét.

Ami az összképet illeti, a zenekar egyfajta szintézist próbálhatott megteremteni a Stone Temple Pilots súlyosabb, grunge-osabb, illetve lazább, ősrockos irányultságú témái között. A maga idejében a copy-jelleg miatt sokat köpködött, de a dalok ereje miatt mégis rockklasszikussá nemesedett Core-ral és Purple-lel természetesen nem érnek fel ezek a szerzemények: új Plush-t, Sex Type Thinget, Creepet, Vasoline-t, Interstate Love Songot nem írtak, de a power-popos, roppant refréncentrikus Meadow, a finom, szépen felépített Just A Little Lie, a radírozós gitártémával felvértezett Six Eight vagy a húzós Roll Me Under hallatán ha akarnék, sem bírnék rosszakat mondani. Ez a csapat ma is tud, ha éppen úgy állnak nekik a csillagok. A két kvázi-emlékdal, a lírai The Art Of Letting Go és az álomszerűbb, nagyon jellegzetes Finest Hour szintén önmagáért beszél. Ezek mellett akadnak szürkébb, semmilyenebb tételek is, én főleg a rock'n'rollosabb, vintage-es hangvételű dolgaikat találtam mindig is kevésbé meggyőzőnek, de összességében pozitív a mérleg. Nagyon szépen is szól a lemez.

Csak az idő döntheti el, működőképes lehet-e ebben a formában a Stone Temple Pilots, de szerintem a csapat mindent megtett ennek érdekében. Nem tagadom, drukkolok nekik – megérdemelnék, hogy ennyi szívás és tragédia után végre csak és kizárólag a zenéléssel kelljen foglalkozniuk. A plusz fél szimpátiapont ennek szól, de önmagában is teljesen vállalható az album.