Shock!

Már első hallgatásra is kedvező benyomásaim támadtak a Stratovarius új albumáról, és a későbbiekben is megmaradt a rokonszenv. Akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a legutóbbi Elysiumon megindult pozitív tendenciák folytatódnak a Nemesisen, hallhatóan egyre jobban összeérik a banda új kreatív magja, és ezen még az sem tudott csorbát ejteni, hogy – elsősorban egészségügyi okokból – azóta egy újabb alapember távozott a fedélzetről Jörg Michael dobos személyében. Azt mondjuk jó előre sejtettem, hogy a germán gőzhenger kilépése különösebben nem fogja megrázni a gépezetet, lévén Jörg sosem számított a Strato hangzásának lényegi alakítói közé. Az ugyanakkor mindenképpen említésre méltó, hogy az egy-másfél évtizeddel ezelőtti, sikert sikerre halmozó leosztásból már csak Timo Kotipelto énekes és Jens Johansson billentyűs erősíti a mai bandát.

Mondhatjuk, hogy a Nemesisszel a csapat igyekezett annyira biztosra menni, amennyire az csak lehetséges volt. Ez alatt azt értem, hogy hallhatóan le akarták nyesni a dalokra ragadt felesleges mócsingot, ami először az Elements lemezeken változtatta baromi terjengőssé a zenéjüket, de bizonyos nyomai még az Elysiumon is ott kísértettek. Semmi bajom a hosszú, kifejtős dalokkal, pláne, hogy a Strato régen is írt ilyeneket, ráadásul marha jókat is. A Babylonra, a Mother Gaiára, az Infinityre, sőt, még a kissé összecsapott Destiny album címadójára is kizárólag kellemes szájízzel tudok visszaemlékezni, de néhol azért nagyon túllőttek a célon ezen a téren az utóbbi tíz évben (a legutóbbi eresztésből például a húsz percet közelítő címadóra gondolok). Hosszabb dalok ugyan itt is akadnak, de a legterebélyesebb játékideje is csak alulról karcolja a hét percet.

Mindez persze nem jelenti automatikusan azt, hogy a Nemesis is ugyanolyan nordikus ízekkel felvértezett power/speed slágerbomba lenne, mint a banda két – számomra – legerősebb albuma, az 1996-os Episode és az 1997-es Visions. Nyilván senki számára sem árulok el titkot azzal, hogy a Strato minden szempontból rég túljutott már a zeniten, ráadásul a hitelüket is olyan szinten élték fel abban a bizonyos néhány zavaros évben, hogy még ennyi idő után is indokolt miatta a törlesztés minden rajongó felé. Azonban az új anyag ezzel együtt is simán vállalható, jól hallgatható produkció ebben a stílusban. Akár azt is mondhatnám, hogy talán a csapat legjobbja a 2000-es Infinite óta, ami egyben egyébként az utolsó igazán kedvelt Strato albumom is volt. Nem tenném oda amellé sem, de azóta kétségtelenül itt a legalacsonyabb a töltelékek aránya, és itt sikerült a legjobban eltalálniuk a megfelelő egyensúlyt, az ideális arányokat is a különböző tempójú és hangulatú számok között.

A Stratovariust ennyi év után aligha kell bárkinek is bemutatni, így elég, ha annyit mondok: a Nemesis egy egységes hangulatú, kristálytiszta, ám robbanékonyan erőteljes hangzású heavy metal lemez a megszokott stílusban. A zenekar ezúttal nem akart világot váltani, és még annak ellenére is a számukra legkényelmesebb mezsgyén maradtak, hogy határozottan hallani a dalokban frissen ható hangszerelési megoldásokat, vagy netán meglepően modern billentyűs hangszíneket Johansson mestertől. Utóbbira a klipesített, amúgy roppant fogós Halcyon Days a legjobb példa, ahol elsőre fel is vontam a szemöldökömet az eurodiszkós (nem, nem túlzok, hallgasd meg) áthallások miatt, de harmadjára már fel sem tűnt a dolog. Ami azt jelenti, hogy a végeredmény teljesen rendben van, igazi Strato-slágerrel állunk szemben. Ugyanezt a direkt, fogós jelleget erősíti a Fantasy a maga nagyívű refrénjével, jellegzetesen stratós, szárnyaló tempójával, vagy a morózusabb, riffelős Castles In The Air himnuszt is mondhatom. Sőt, még az említett leghosszabb tétel, az Out Of The Fog sem valami teátrális Queen-utánérzés, hanem egy kimondottan erőteljes, riffes téma ismét igen karakteres refrénnel.

Nem egyformán erős minden dal, de a mérleg még így is egyértelműen a pozitív irányba billen, és természetesen a zenészek képességeit sem kell külön méltatni. Johansson mindig is isten volt, Kotipelto dallamérzéke szintén közhelyszámba megy, de Matias Kupiainen gitáros is elég alaposan bizonyította az utóbbi években, hogy simán elüzemeltethető a csapat Timo Tolkki nélkül is. A ritmusszekciót csak azért nem méltatom külön, mert a dob és a basszus mindig elég gépiesen szólt a Stratónál (nem is merném rátenni a fejemet arra, hogy a klasszikus lemezeken feltétlenül élő basszert és dobost hallunk...), ezt pedig régen sem csíptem náluk annyira. A lényeg mindenesetre annyi, hogy élőben ne legyen gond, márpedig kétlem, hogy akit egy Johanssonhoz hasonló kaliberű zenész megtűr maga mellett, az ne tudná teljesíteni a maximális elvárásokat.

Egy szó, mint száz, korrekt albumot kalapáltak össze a finnek – meg persze az az egy szem svéd –, az utóbbi anyagaik közül mindenképpen a Nemesis a legerősebb. Nem vált világot, de azt már nem is a Stratovarius korosztályába tartozó csapatoktól kell remélni. Én már annak is örülök, hogy ez az egykor sokkal szebb időket is megért egykori kedvenc képes volt oly sok dicstelen, szánalmas hajtűkanyar után egy ilyen szerethető lemezt készíteni.

A Stratovarius március 23-án az Amaranthe társaságában Budapesten, a Club 202-ben lép fel a Concerto szervezésében.