A kaméleonok megirigyelhetnék azt a változást, amit Strongék lemezről-lemezre végigvisznek. Minden anyaguknak volt egy kis utánérzése, nos, ez most sincs másképp, csak most éppen nem Machine Head, vagy Coal Chamber, hanem Duran Duran. Nahát.
Strongék megunták a metalt (a Racket pedig a mai napig nagy kedvencem) vagy már ciki nekik, megdizájnolták magukat, beleborultak az elektronikába (vagy inkább az Anima Sound Systemes Prieger Zsolt borította őket bele). Hair rájött, hogy neki tulajdonképpen Simon Le Bon a kedvence Keith Caputo mellett és nem akarja kihasználni a hangját, mert az összes dalban négy-öt hangot bír zengeni, azt is elég szenvtelenül, meg azt is agyoneffektezik, mert az jó trendi. Egy icipici üvöltés sincs, pedig azt nagyon jól bírta hozni Károly barátunk. Most csak simán tökegyforma dallamokat énekel mindenhol.
Az első sláger a négyes tétel, a Genie In My Mind, célzottan butított ritmusokkal, Hair itt magasabb tartományokba is merészkedik, meg is lepődtem jól. Sajnos kb. úgy elmennek mellettem a nóták, mint a hathúszas gyors, hiába pakolták tele mindet apró kis finomságokkal, elektronikailag persze. Hiányoznak a DALOK. Pedig azt sem lehet mondani rám, hogy nem bírom az ilyen típusú zenéket, mert de. Rocknak már nem rock, popzenének meg még nem popzene. Kell ilyen középutas dolog is, persze, de akkor egyik vagy másik irányból taposson laposra. Szerettem volna naspolya lenni, de ez nem jött össze. A lemez közepétől meg már csak tekerem a dalokat, elalszom, ha meg esetleg mégsem tekerem tova, akkor olvasok mellette, mert figyelni nem lehet rá. Jajdekár.
Tökéletes kis diszkó-metal (inkább rock, mert gitárokat szinte alig hallani, kell ide még egyáltalán két gitáros? felesleges luxus) lemez a Magic Syrup, ja és kicsit tényleg szirupos. Bertalan Balázs helyett meg lassan tényleg felvehetnének egy dobgépet, minek ide élő dob, ha van helyette más is, ami programozható. Amit itt üt, az meg harmatgyenge az ő kvalitásaihoz képest, merthogy pofátlanul tehetséges a srác, csak úgy mondom.
Mindezekkel ellentétben a hangzás isten, a borító és booklet még istenebb, már az, hogy matt papírra nyomták nagyot dob rajta, de ezekkel a fura festményekkel nagyon dizántos és egyedi. Legalább valami az...
Szó ne érje a ház elejét, profi produkció, és a lényeg itt az, hogy "produkció". Eladható termék, szív és lélek nélkül, szórakoztató a maga nemében, pénzkeresésre termett cd, csak akkor jobban meg kellene ragadni a lehetőségeket, ha már. Azt a Strong Deformityt, amit nagyon szerettem, jól eltemetem magamban és nem várom azt, hogy feltámadnak egyszercsak.
Hozzászólások
Tizenhét év múltán felróni, hogy nem ártana messzebb látni, azért egy kicsit vicces, nem gondolod? :)
Mai füllel tök jónak tartom a lemezt (meg is van cd-n), akkoriban az előző, Racket című lemez eléggé hozzámnőtt érzelmileg, és azt a robbanást vártam az újtól is. Ez elmaradt, valószínűleg ezért éltem meg "csalódásként", de amúgy sokat hallgattam ezt a lemezt is. Sok évvel később nem belátni a tévedésem vallana korlátoltságra. ;)
Miért lenne jobb, mintha még mindig a Coal Chambert nyúlnák? Inkább állnának már végre össze normálisan, nem ezt a hébe-hóba nemtommit...
Fafaráék a legjobb időszakukban sem voltak képesek még a feléig se jutni egy ilyen színvonalnak.
Sajnos ez a kritika nagyon jól tükrözi azt a korlátolt gondolkodást, ami itthon annyira dívik.
Bocsi Szilvlia, nem akarlak megbántani, de néha szerintem nem ártana egy kicsit messzebb is látni.
Most őszintén: hány ilyen kaliberű "produkció" látott itthon napvilágot, mindezt a korlátok ledöntése igényével?
Lehet, hogy a második fele kicsit lapos, de attól még egy zseniális, tényleg kiváló album. Hány ilyen van még itthon?