Shock!

Nem kertelek: nagyon jó érzés megint egy olyan színvonalú magyar lemezt kézben tartani, mint a Stuck Progress To Moon, és örülök neki, hogy a Subscribe a budapesti underground legyűrése után a jelek szerint egy komolyabb áttörés felé menetel, mert megérdemlik.

Eléggé nevetségesnek tartom azokat, akik a hatosfogat fiatal átlagéletkorába kötnek bele, netán azt magyarázzák, hogy ilyen meg olyan budai úrigyerekek, és ezért tartanak ott, ahol tartanak – egyáltalán, miféle hozzáállás ez? A nagy büdös helyzet az, hogy a csapat már az első lemezén is olyan értékeket villantott fel, melyek révén az utóbbi években alaposan megizmosodott hazai modern rock/metal mezőnyben is ritka kivételeknek számítottak, ezzel a második albummal pedig csak még egyértelműbbé vált, hogy mennyire jók.

A hatások persze kitapinthatóak – és, talán másoknál nem? Én is hallom a Sikthet, a Faith No More-t, a Rage Against The Machine-t, az Incubust, a Lostprophetset, a Coheed And Cambriát, és még egy sor zenekart, de ennek ellenére a produkció simán megáll a lábán, ráadásul ugyanolyan friss, mint egy hasonszőrű külföldi banda lemeze. Ez pedig nagy szó, és nyilván óriási szerepe van abban, hogy a fiatal közönség ennyire rákattant a Subscribe-ra. Sokat persze a korszerűség sem érne, ha a dalokat nem tették volna topra, de a két lemez között eltelt 3 éves kihagyás alatt sikerült rendesen kicsiszolni az anyagot.

Ha még nem hallottad a Subscribe-ot, képzelj el egy komplex, összetett nótákban gondolkodó, agyasan, okosan muzsikáló, de a fogós dallamokhoz, ragadós refrénekhez is vonzódó csapatot két frontemberrel, akiknek ugyan nem különbözik jelentős mértékben a hangjuk, a gyorsan pörgetett, váltva és egymásba folyatva ledarált sorok azonban még jobban megdobják az amúgy sem bárgyú energiaszintet. Maga a zene pedig számos stílust egyesít, a modern, hardcore/metalcore-bölcsőben fogantatott gitártémáktól kezdve progos témázgatásokon és funkys lazuláson keresztül a reggae-ig tényleg minden felvonul itt, ami csak szem-szájnak ingere manapság. Még magyar népzenei motívumokkal is meglepik a hallgatót a lemez egyik központi tételének számító, kétrészes Deliriumban. Szerintem ez a meglepő ötletekkel teli, rafináltan megírt, baromi hatásosan építkező dupla téma sikerült talán a legjobban, de hasonlóan bivalyerős az elsöprő The Devil Take The Hindmost nyitás vagy az érzelmektől túlfűtött The Weight Of Oneness is, talán ebben rukkolnak ki a legmegkapóbb melodikus refrénnel. Mindenképpen ki kell emelnem a ritmusszekcióban domborító Anga-Kis Miklós basszusgitáros és Rékasi Attila dobos összjátékát, fület gyönyörködtetően feszes, izgalmas és vibráló dolgokkal pakolták tele az egész lemezt, de a Horváth Attila – Reich Tamás gitárpáros munkája is nagyon ott van a szeren.

És hogy akkor miért „csak" 8 pont? Egyrészt mert a hangzás elég steril lett: ugyan arányosan szól a lemez, de el tudnék viselni benne jóval több mocskot, fésületlenséget is. A kicsit puffogós dobsound sem jön be annyira, de ez már elsősorban ízlés kérdése. A másik negatívum már zavaróbb, és egyes dallamos énekrészeknél üti fel a fejét, Csongor Bálint és Tilk Máté ugyanis néhol olyasmiket is bevállalt, amiket még inkább nem kellett volna. Ez az időnkénti hamiskásság pont azért különösen zavaró, mert egyébként meg természetesen, csípőből nyomják, és baromi jól csinálják. Szóval dallamilag néha talán még több lenne a kevesebb, de úgyis sokat fejlődnek még.

Az amúgy is baráti árú CD mellé bónusznak kapunk még egy DVD-t is a tavalyi A38-as buli profi módon megvágott, remek hangzású felvételével (bár hogy tovább kötözködjek egy kicsit, ezt a dualdisces formátumot én személy szerint az első pillanattól fogva rettenetesen utálom, és habár ez most más ilyen anyagokkal szemben minden szóbajöhető lejátszón fut, arra azért nem mernék fogadásokat kötni, hogy a világ összes berendezésével hasonló a helyzet).
A Stuck Progress To Moon simán ott van az utóbbi évek legjobb magyar rock/metal albumai között. Ha jót akarsz magadnak, sürgősen szerezd be, és nézd meg őket élőben is, mert megéri!