Shock!

Sully Erna a Godsmack énekeseként nemcsak arénákat megtöltő rocksztár, de igazi celeb is a tengerentúlon, így aztán nem csoda, hogy a még mindig remekül futó anyazenekar mellett idővel beindította szólókarrierjét is. A frontember saját bevallása szerint több mint hét évet dolgozott az Avalon dalain, ő írta, hangszerelte és producerelte az egész albumot, és az ének mellett a zongorázást is magára vállalta.

Vagyis tényleg önálló albumról van szó, ahol nem híres-neves sztárvendégek villantanak nagyokat, hanem a főszereplő mutatja meg olyan oldalait, amit eddig nem vagy nem annyira ismerhettünk.

A Godsmacknek inkább egyes jól elkapott dalait kedvelem, mintsem teljes lemezeit, Sully jellegzetes, erőteljes hangját azonban mindig is bírtam, így aztán kíváncsi voltam, mihez kezd egymagában. Mivel bandája a kezdetek óta leplezetlen Alice In Chains hatásokkal dolgozik, nem is tagadom, valami nyugisabb, Jerry Cantrellék akusztikus-borongós dolgait idéző lemezre számítottam, főleg, hogy a Godsmacknek is jelent már meg ilyen típusú EP-je 2003-ban The Other Side címmel. Nos, az Avalon nem ilyen lett. Annyiban nem lőttem mellé, hogy valóban nyugodt, visszafogott album született, de valahogy egészen másképp.

Díjazom, ha valaki önállóan tényleg el mer rugaszkodni azoktól a panelektől, amikből addig élt. Sully esetében már csak azért is muszáj értékelnem ezt, mivel a Godsmack idei albumát többek között éppen amiatt marasztaltam el, hogy a kezdetek óta nem mernek jelentősen változtatni a bevált recepten. Ebből a szempontból nincs is baj ezzel az anyaggal: az énekes amolyan lassan hömpölygő, meditatív hangulatzenét vezet elő szűk egy órában zömmel akusztikus hangszerekkel, szimfo-hatású aláfestéssel, perkákkal. Habár tiszta szívemből utálom azt a semmit sem jelentő szót, hogy világzene, ezúttal kénytelen vagyok használni: a finoman adagolt törzsi ritmusok, a szállós, filmzenés alapok sokszor nyíltan ilyen hatásúak, de természetesen csak annyira, hogy az senki gyomrát ne feküdje meg. Még csak azt sem mondanám, hogy Sully hangja áll a középpontban, ugyanis a továbbra is meggyőző torok csupán egy a sok összetevő közül, jól belesimul a nagy utaztatós masszába, ráadásul néhol szinte egyenrangú szerepet kap vele egy Lisa Guyer nevű énekesnő is (és legyünk őszinték, ahol megkapja erre a lehetőséget, rendesen le is énekli a színről Ernát). Emellett az egész albumot körüllengi valami homályos ezoterikus érzés, az ilyesmiért meg ugye rengetegen bolondulnak.

Az az igazság, hogy kicsit gondban vagyok az ilyen típusú albumokkal. Az amerikai zenei sajtó jószerivel egyként esett térdre Sully előtt, mondván, micsoda határok nélküli mesterművet alkotott, én azonban egyetlen pillanatra sem érzem a zsenialitást az Avalonban. Mielőtt csőlátással gyanúsítanál: nem, ennek egyáltalán nem a torzgitár teljes hiánya az oka, hanem hogy sajnos nem valami belemerülős, felfedezésre váró ezerrétegű műalkotással állunk szemben, hanem igazi okleveles háttérzenével. Tisztában vagyok vele, hogy egy csomó embernek már attól beindul a nyálelválasztása, ha kongát hall, a dzsungelhangulatú filmzene-elemeknek is megvan a maguk bája, nincs is ezzel semmi gond, de valahogy mégis olyan hatást kelt az egész anyag, mintha betévedtél volna egy fogorvosi rendelő várójába, ahol éppen ez szól halkan a hifiből, hogy ne legyen teljes csend. Néhol egyenesen reklámzene-hatása van a dolognak, ami ugyebár nem a művészi önmegvalósítás netovábbja...

Sully alapos munkát végzett, ehhez nem is férhet kétség, hallatszik, hogy sok meló fekszik az anyagban, végre elrugaszkodott a brutális laynestaleyizmusoktól is, de mégis nehéz fogást találni ezen az egészen. Sokakat kikapcsolnak az efféle nyugizenék, engem viszont hosszabb távon nemcsak untat, hanem kimondottan idegesít is az ilyesmi. Kis adagokban elmegy a lemez, sőt, egyes dalok szódával még valamennyire tetszenek is (ilyen például a szép ívet lefutó, bár erősen túlnyújtott 7 Years, netán a gyakorlatilag végig Lisa által énekelt The Rise), ha azonban egyvégtében hallgatom, már a közepe előtt menthetetlenül összefolyik a nagy lebegősdi. Ha pedig netán végigmegy, mire a fináléhoz érünk, már olyannyira felbosszant, hogy akár még Paulo Coelho audio-megfelelőjének is képes lennék nevezni.

Az Avalon tehát leginkább kimerült családanyák és napi mítingekben megfáradt topmenedzserek relaxációs zenéje a fürdőkádba süppedéshez illatgyertyával, füstölővel meg minden egyéb hasonlóval. A maga nemében akár igényesnek is tekinthető, de pont az a szikra hiányzik belőle, amitől túlléphetne a saját árnyékán. Így sajnos kissé felszínes és semmilyen marad.