Soha korábban nem alakult ki akkora véleménykülönbség köztem és a kommentelők között, mint anno a Fu Manchu-s Bob Balchot és a két Scott Reedert (a szintén manchus dobost és a Kyuss/Obsessed/sok minden más legendás basszusgitárosát) soraiban tudó Sun & Sail Club bemutatkozó lemeze, a Mannequin kapcsán. Részemről a zene még tetszett is volna, azonban a legkevésbé sem tudtam értékelni a gyűlölt vokóder állandó használatát, olvasóink azonban a banda mellé álltak, ünnepelve annak újszerűségét. Később igen sok kritikát átolvastam arról a lemezről, és arra jutottam, hogy a hiba minden bizonnyal az én készülékemben volt, mivel többnyire igen pozitívan állt a jónép a dologhoz, csak néhányan fogták hozzám hasonlóan a fejüket.
Hát, nagyon kíváncsi leszek, mi lesz most, mivel a csapat kettes sorszámú anyaga teljesen más lett, viszont ez már nekem is tetszik. Nem eget rengető ugyan, de teljesen szerethetően hoz egy mindvégig egységes színvonalú stoner punk muzsikát. Igen, jól olvastad, ennek az anyagnak minimum akkora kapcsolódása van a punkhoz, mint a füstösebb vonalhoz, aminek a legfőbb oka talán az, hogy a tagság soraiban már ott figyel a punk supergroup Adolescents ikonikus frontembere, Tony Cadena (más néven Tony Adolescent/Reflex/Montana, eredetileg pedig Brandenburg) is, és az ő agresszív énekstílusa helyből meghatározza a végeredményt. És ami még nagyon fontos, a vocoder eltávozott közülünk, illetve három dalban még felbukkan ugyan, ám hála az égnek sehol sem válik főszereplővé.
A csapat nem spilázta túl a dolgokat: tíz tételt kapunk, amik épp hogy elérik a huszonhét perces összjátékidőt, köztük találunk hamisítatlan hardcore punk csépléseket (Migraine With A Chainsaw Reduction, Full Tilt Panic, Alien Rant Factory), illetve felgyorsított stoner dalokat (lényegében az összes többi), amik szépen a háromperces punk álomhatár alatt maradnak. Két kivétellel, és azt kell mondjam, hogy ezek bizony a legjobbak az egész anyagról: egyrészt ott van a frankó Balch-gitárszólóval nyitó (ami amúgy az egyetlen valódi szóló az egész korongon) Fever Blister & The Great White Dope, ami egy igazán feelinges Sabbath-hatású dalba torkollik, persze később ezt is felgyorsítják, illetve a lemezt közel hét percben záró, összetett Cypherpunk Roulette, ami meg a kezdésben olyan, mintha QOTSA-dal lenne, hogy aztán akusztikus gitárt és vokódert is beleértve sok minden felbukkanjon benne.
Úgy érzem, hogy a tagság - ezúttal talán még jobban is, mint először - egy teljesen görcsmentes, örömzenének is beillő lemezt dobott össze, amit tán ők maguk sem gondoltak száz százalékosan komolyan, amit - az említetteken túl - olyan hihetetlen számcímek is jeleznek, mint a Krokodil Dental Plan, Dresden Fireball Freakout Flight, pláne a Baba Yaga Bastard Patrol. Az pedig, amit a két Scott Reeder művel a ritmusszekcióban, minimum másfél pontot tesz hozzá a végeredményhez, tényleg tanítani való, ahogy szinte kisujjból kirázva hozzák a tempót! Stílusában igazi ínyencségnek is nevezhető, mindenképp élvezetes hallgatnivaló a The Great White Dope, huszonhét percet tényleg minden, a fenti stílusok iránt kicsit is érdeklődő ember nyugodt szívvel rászánhat az életéből!
Hozzászólások