Van ez a voltaképp meghatározhatatlan dolog, amit jobb híján stonernek szoktunk nevezni, és ami az eltelt pár év alatt kitartó aknamunkával szépen kitermelte a hazai előadó- és közönségbázisát is. Na, ennek a valaminek az egyik vadhajtása ez a váci négyes, akiknek 2007-es bemutatkozó lemezéről (First) annak rendje és módja szerint írtunk sok szépet és jót, hozzátéve, hogy azért ők érezhetően koncerten az igaziak.
Ezen véleményemet mind az eltelt másfél év alatt összecsipegetett koncertélmények, mind pedig a Wasted Time ismeretében fenntartom. Mert jó ez az öttételes EP, csak még mindig úgy érzem, hogy nem jött ki belőlük az, aminek élőben a többszörösét simán kivágják. Az is igaz persze, hogy ez a kislemez nem több egyszerű pillanatfelvételnél, hiszen az öt darab közt igazából csak egy új számot találunk.
A Past, Present, Future névre hallgató, alig két perces kis hangulatos felvezetés ugyanis már a First zárásában, a That's All... végén is ott figyelt, a Bullet pedig az első lemez egyik húzónótájának némileg megkurtított, kicsit energikusabban (és szerencsére jobb hangzással) felvett verziója. Jobban be is jön, mint az eredeti. A Hymn Of Golden Ace (Rotten On The Phone) egy pofázással tarkított másfél perces gitárszöszmötölés, árad belőle a próbatermi-feeling, ezen túl azonban sok értelme nincs.
A Helter Skeltert gondolom, jó páran ismerik, lévén ez egy Beatles dal, méghozzá talán a valaha írt legnyersebb, legkaotikusabb gombafejű szerzemény (náluk azért ez nem túl erős versenyt jelent), ami arról híresült el, hogy Charles Manson a bírósági tárgyalásán kedvenc dalaként, és egyik legfőbb inspirációjaként nevezte meg. Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha Slayert hallgat! Apropó, Ölő: a Skelter Fury-féle verziójában felbukkan egy laza Dead Skin Mask-idézet (és ha jól hallom, csipetnyi Purple Haze is), emellett jócskán belassítva, beszutykosítva játsszák, meglepően jól meg is állja a helyét a McCartney-szerzemény ebben a közegben.
Zárásként pedig megkapjuk az EP voltaképpeni apropóját, az egy szem új dal Tree Of Hate-et, ami kis túlzással akár tipikusnak is nevezhető Sunday Fury nóta, a mocsaras súlyozást a végére felváltó agresszióval, nyers, durva énektémákkal. A korong belső borítóján megcsodálható, magányos, pusztuló fán lógó magányos, pusztuló holttest pedig nyilván erősíti a koncepciót és a jókedvünket.
Sok újat nem mond ugyan a csapatról, de távolról sem jelent elpocsékolt időt a Wasted Time, a kettes korong érkezéséig mindenesetre megteszi. A hangzás például simán jobb, mint a Firstön volt, bónusznak meg ott a Bullet FPS-videójátékokat idéző, minimalista klipje (nekem ugyan nem különösebben jön be, nem mintha ez bármit is jelentene) és egynémely fotó. Várom a Secondot.
