Shock!

Másodszor rémisztgeti a T. hallgatókat a Susperia, most éppen piros karikákkal a szemük körül. Zeneileg a debütáló lemez vonalát követik - naná, mivel a lemez egyes dalai már az első anyag idején elkészültek - tehát nagy meglepetésekre, hatalmas zenei megújhodásra itt sem kell számítani.

Annyiban módosult a zenei irány, hogy a Vindicationön sokkal thrashesebb a riffelés, megpróbálnak imígy ők is (a ki tudja, honnan és miért) gerjesztett thrash hullámra felcsücsülni. Ami nálunk még nem érezhető, a világban sem annyira, viszont a kiadók mintha sokkal inkább erre tapogatóznának, így a Susperia is nagyobb szerencsével fog evickélni a jövőben. De hogy ne legyen ilyen lineáris a dolog, a Susperiában ott a csavar: néhány más műfaj jegyeit is megkísérlik beilleszteni a zenéjükbe, ezáltal egyfajta furcsa hangulatot árasztó, riffelős, dobolásilag precíz elegyet alkotni. Énekileg a hörgéstől az énekelősebb dolgokig - mint ahogy az előző lemezen is - fellelhető mindenféle, megmutatja Athera, hogy mit tud, illetve hova fejlődött a Predominance óta, merthogy a fejlődés határozottan észrevehető, az érdekesebb énektémák kitalálásában, megjegyezhető, fogós dallamok irányába tolódott a hangsúly.

Ha már így belesüppedtem a lemez kivesézésébe, elárulom, hogy az első lemez mondhatni osztatlan sikert aratott nálam, a mostani pedig elsőre csalódást váltott ki, de adtam neki egy kis időt, s úgy hatodszorra azt vettem észre - midőn meghallgattam az előző korongot, hogy friss legyen az összehasonlítás -, hogy a Vindicationt egész egyszerűen rendesebben összerakták, jobbak a dalok, a témák, egységesebb és húzósabb, teszem azt a harmadik dal, az Anguished Scream (For Vengeance) szinte a slágeresség határát súrolja - már ha beszélhetünk ilyen stílusban slágerességről. Azon véleményemet viszont sokadik hallgatás után is fenntartom, hogy thrash zenekar ne akarjanak lenni, mert egész egyszerűen nem érzik az igazi jó thrasht, nem jön át az a feeling, borzongás ami például bármelyik Testament dal icipici szeletkéjében benne foglaltatik. Nincs "olyan" húzása a daloknak, hiába szeretnék. Huhh, ez az, amiről nem lehet írni, hallgassatok meg valamit a Testamenttől, és ha érzitek miről papolok, akkor oké, ha nem, akkor maradjunk annyiban, hogy a Susperia maradjon csak keverék zenekar, az legalább jól áll nekik. És hiába tagadja a csapat, hogy a black metal már nem érezhető a zenében, ez egy nagy marhaság, merthogy nagyon is, például ott van a The Body Hunter, amelynek fő részei nagyon is. Meg ilyen gitárhangzást csak black zenekarok használnak.

Furcsa számomra továbbá a lemez szerkezete, valahogy a közepétől érdekesebb, nem a legelejére pakolták az igazán ütős témákat, és nem is túl kiegyensúlyozott a dalok váltakozása, néha egy kicsit leül a hangulat. Ha az első lemezre kilenc pontot adtam, erre sem adhatok kevesebbet, merthogy a fejlődés észrevehető, bár a barátkozás lassabban ment. Hol jobban tetszik, hol kevésbé, stíluskeverő-kedvelőknek ajánlott lemez, ma teljesen szórakoztató, pár év múlva meg úgyis csak egy ultrafanatikus tábor fogja isteníteni őket. Ja, ne felejtsem, a borító ismét állat jól sikerült. Sőt.