Shock!

Ha már saját bandájával náluk dolgozik, úgy látszik, a Frontiers meglátta a lehetőséget Geoff Tate-ben, és a Queensryche egykor szebb napokat látott ex-énekesének nevét is aprópénzre kívánják váltani a jövőben. Másra legalábbis nem tudok következtetni abból, hogy a cég íratott Geoff-nek egy lemezt egyik házi dalszerzőjével, az eredendően a DGM-ből ismert Simone Mularonival, majd egy szokásosan semmitmondó fantázianév alatt piacra is dobták a cuccost. Gondolom, legközelebb Alessandro Del Vecchio, utána pedig Magnus Karlsson következik majd a sorban, Tate pedig mindig sejtelmesen elmondja majd a kötelező hívószavakat a felvezető promókban a régi Queensryche-ról... Oké, cinikus vagyok, de hát bőven van rá okom, ezt azért ne tagadd.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Sweet Oblivionnel különösebb problémák lennének. A régi Queensryche emlegetése ugyanakkor félreviheti a várakozásokat, és annyira nem is értem az ilyesmit manapság. 2019-et írunk, a zenerajongók nem ismeretlenül teszik a kosárba a CD-ket a boltban a nevek meg a beharangozás alapján, hanem csekkolják a neten az adott lemezt, és egyből hallják, ha – még oly kicsit is, de – meg akarják vezetni őket. Igen, akadnak a zenében itt-ott a klasszikus Queensryche-ra hajazó megoldások, Tate hangja pedig alapból is ad némi párhuzamot. Viszont a Sweet Oblivion ezzel együtt is inkább csak egy középutas dallamos hard rock/metal-lemez, amelyet történetesen Geoff énekelt fel. Vagyis szó sincs valami sokadrendű QR-panelekkel dolgozó, görcsösen erőltetett, fénymásolat-szerű epigonról. Hálistennek, teszem hozzá. Így is elég baj, hogy a banda mai verziója ebbe a kategóriába esik...

A „középutas" jelzőt kéretik nem félreérteni: a lemez azzal együtt is kellemes hallgatnivaló, hogy különlegesnek vagy kiemelkedőnek semmiképpen sem nevezném. És gyorsan hozzáteszem: ugyanilyen kellemes hallgatnivaló lenne akkor is, ha nem Tate, hanem a kiadó valamelyik másik mindig bevethető, jolly joker torka állt volna a mikrofonnál. Geoff bevallottan semmi mást nem csinált itt, mint felénekelte a Mularoni által megírt nótákat, és kész, szóval működhetne ugyanez kicsit másképp Johnny Gioelivel, Jorn Landével, Chas Westtel vagy Gipsz Jakabbal is. Simone barátunk jó dalszerző és elsőrangú gitáros, így aki kedveli a melodikus rockzenét, benne kellően sok '80-as évekbeli ízzel, de azért helyenként agyasabb csavarokkal – mégis egy progos vizekről felevezett arcról beszélünk –, választhatja akár a Sweet Obliviont is.

Amennyiben így is mindenáron a Queensryche felé akarsz menni, a cím- és névadó dal refrénje, majd szólóbetétje alatti gitártémákat, netán a Behind Your Eyes kezdőriffjét és folytatását tudnám ajánlani. De érdekes például a Disconnect is, ebben ugyanis elég egyértelműen a zenekar olyannyira köpködött, nagyjából 1997-től kezdődő középkorszaka integet vissza (nem pedig a Promised Land, cím ide vagy oda). Nem minden dal egyformán erős, de a többség azért jól hallgatható, ha éppen van hozzá hangulata az embernek. Tate hangja nyilván sokat kopott a klasszikus lemezekhez képest, de nem megy bele olyasmikbe, hogy nagyon arcbamászóak legyenek a hiányosságok, Mularoni meg végig nagyon fasza szólókat ereget. Viszont a botrányosan műanyag módon megszólaló ritmusszekcióért kár, mert sajnos az egész lemez nagyon fapados, olcsó benyomást kelt a béna dobgép miatt. Igen, tudom, hivatalosan Paolo Caridi dobolt a lemezen, de a hallottak alapján eléggé nehezemre esik ezt elhinni, és nem is értem a dolgot. Ez a muzsika ráadásul meg is kívánná az elegánsabb, szebb, dúsabb, teltebb soundot.

Klasszikus Frontiers-féle one-off projektlemez a Sweet Oblivion, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Itt és most elvan vele az ember, de azt mondjuk kétlem, hogy öt év múlva bárki is gyakran emlegetné vagy hallgatná ezt az albumot.