Shock!

Nem vagyok igazán nagy Ten fanatikus, de tény, hogy nagyon megszerettem a Gary Hughes által vezetett csapatot az utóbbi időben. Nagyon tetszik az a rafinált kombináció, amellyel Gary (és amíg vele volt, Vinny Burns, a Dare-ből is ismert gitáros) összeházasította a Thin Lizzy-féle kelta elemeket sem nélkülöző hard rockot a Dare AOR-jával és a progresszívebb elemekkel.

A Dare világát nyilván Vinnie hozta magával anno, de ne feledjük, hogy maga a Dare sem nélkülözte a Lizzy hatását – már hogy is nélkülözhette volna, mikor a Dare-főnök Darren Wharton Lynnottéknál billentyűzött a banda utolsó nagy korszakában. Akárhogy is, a Ten stílusa jól ki lett találva – bármikor fantasztikus élmény meghallgatni a Babylon lemezt vagy épp a Never Say Goodbye című monstre koncertanyagot, amely brutális hossza ellenére sem rendelkezik egyetlen unalmas perccel sem. Mondjon valaki még egy dallamos hard rock bandát, amely ilyen lazasággal mer akár 8-10 perces opuszokat írni, ha úgy tartja kedve – ugye, hogy nem sok van.

A fenti gondolat azért is érdekes, mert Gary ezúttal sem átallott konceptlemezt írni, amelyet egyenesen egy 12 perces tétel indít! Sokan mondták az utóbbi években, hogy Gary elfáradt, önismétlővé vált, megmondom őszintén, a dupla Arthur király rockoperát magam is túlzásnak éreztem (kimondottan unalmasnak is tartom az anyagot); de az a helyzet, hogy ez a 12 perces a prológussal is rendelkező Rome kb. négy percesnek tűnt számomra, annyira jól sikerült. A folytatás sem marad el mögötte: Gary apait-anyait beleadott abba, hogy ezt a 73 percet úgy töltse ki, ahogy az a Ten nagykönyvében meg van írva. Sűrű, dúsan meghangszerelt, monumentális rockzene szól a hangfalakból, a hangzás talán lehetne harapósabb (mint ahogy korábban már volt is), de úgy gondolom, amennyire nem érheti meglepetés azokat, akik kedvelik a bandát, ugyanúgy csalódást sem okozhat az anyag. A fanatikusabbak talán ki tudnak pécézni olyan részeket, amelyek konkrét korábbi témákat idéznek meg, szerintem azonban nem érdemes ebbe ilyen szinten belemenni. Nekem is ismerős egynémely dallam, fordulat, de maradjunk abban, hogy azért, mert tipikus Ten a lemez minden pillanata.

Hiába a csapattól szokatlan, horrorisztikus, Tim Burton világát idéző borító, minden a régi, Gary jellegzetes orgánumától kezdve (szerencsére továbbra is tisztában van a korlátaival és nem is akarja átlépni azokat) az ötletes billentyűs díszítéseken át (Paul Hodson simán felér mondjuk egy Don Airey-vel) egész a fantasztikus gitárszólókig, amelyek megmutatják, Vinnie Burns sem pótolhatatlan. John Halliwell tényleg nagyokat alakít, különösen a záró When This Night Is Done/Epilogue szólói sikerültek zseniálisra, de a már említett Rome-ban is több körön át virít és gyakorlatilag minden dalt telerakosgatott olyan figurákkal, amelyek minden hard rocker-AORszter szívét megdobogtatják (na ja, hát a Halliwell család eddig sem volt híján zenei tehetségeknek, hehehe).

Ha már említettem a zárótételt, hadd jegyezzem meg, mennyire királyul sikerült felépíteni a lemezt: sajnos szövegkönyv nem áll rendelkezésre, hogy kivesézzem a sztorit, de tényleg szenzációs mind a nyitás, mind a finálé és a kettő között pedig ott vannak a jó kis dalok, legtöbbjük 6 perc feletti, de ez ugye fel sem tűnik; jó konceptalbum hagyományokhoz híven pedig még a Rome bevezetőjében hallható főtéma is fel-felbukkan újra. Az olyan nóták, mint Twilight Masquerade, a Tourniquet, az Oblivion és társaik a legklasszikusabb Ten hagyományok szerint íródtak, semmivel sem rosszabbak, mint a Spellbound vagy a Babylon bármelyik tétele, szóval, lehet, hogy Gary kissé túlzásba vitte a dalszerzést az utóbbi években, de a Twilight Chronicles nem az az anyag, amely erről árulkodik. Nagyon király lenne ezeket a nótákat és a klasszikusokat valami családias hangulatú klubkoncerten is meghallgatni – most irigylem csak igazán azokat a szerencséseket, akik 2002-ben el tudták csípni a Tent a néhai Summer Rocks fesztiválon.