Shock!

Az idén épp tízéves születésnapját ünneplő holland Textures tipikusan az a zenekar, amelynél az ember minden egyes új lemeznél az áttörésért szurkol. Itt egy szimpatikus, fiatal brigád, akik talán a hollandus vérnek köszönhetően remek dalírói vénával és kiemelkedő hangszeres tudással rendelkeznek, lelkesek és érezhetően a zene iránti alázat se hiányzik belőlük. S bár egyelőre túl nagy újítást nem vittek véghez, a három évvel ezelőtti Silhouettes lemezükön már megvillantották egy sajátságos zenei arculat kialakulásának lehetőségét, amely szokás szerint náluk is több más stílusból merített. Akkor az a lemez megnyitott a csapat számára bizonyos ajtókat, aminek egyik pozitív eredménye a rajongói bázis moderált dagadása lett, a másik pedig egy sok jóval kecsegtető nuclear blastes szerződés.

Irigylendő feltételekkel láthattak tehát neki a negyedik albumuk felvételeinek, ám metal bandáról lévén szó, számukra se ment minden karikacsapásszerűen. Egy zenekarban az énekescsere mindig rázós ügy, a Textures esetében meg pláne, hiszen olyan embert kellett pótolniuk, aki egyszerre képes a nagyívű, akár szívfacsaró melódiákra és az extrém üvöltésre, acsargásra is. Az új ember, Daniel de Jongh maradéktalanul képes helyettesíteni elődjét, sőt, attól némileg eltérő felfogása révén még a csapatot is sikerült enyhén harminc fokos szögben átkalibrálnia.

Hogy miről is van itt szó? Túl nagy változásokról aligha, de azért annak, aki ismeri a zenekar munkásságát, okozhatnak ezúttal meglepetéseket a hollandok. A lemezt nyitó Arms Of The Sea egy tipikusnak is mondható Textures-darab: halványan a Meshuggah-t idéző témákra, tördelt ritmusokra érkezik az üvöltözés, semmi különös. Csakhogy aztán Jongh nekifog dalolni, és mindjárt leesik a tantusz. Hallva a trubadúr zamatos, lélekkel teli orgánumát és egészen rabul ejtő dallamait, azt kívánja az ember, hogy kevesebb legyen a süvöltés, és több a dalolás.

És lőn! Ez a dalnok nem kezdő, jól ismeri saját adottságait. Üvöltözése/hörgése tiszta hangjához képest inkább csak az elmegy kategória, erőtlen és sablonos. Nem is viszi túlzásba, s ez mindenképp az egyik változást jelöli az előző lemezekhez képest. A másik újdonság a sokkal dallamosabb megfogalmazás. A szélsőségesebb, kissé darabosabb maszturbálások átadták helyüket a melódiáknak, a harmóniáknak.

Ez persze azt is jelenti, hogy a csapat ezúttal közelebb került ahhoz a vonalhoz, amit az ezredforduló elején még a metalcore-ként emlegettünk, teszem hozzá akkor még elismerően. A Foreclosure például annyira ez a kategória, hogy ha egy új Killswitch Engage lemezre kerül fel, senki se gyanakodott volna. Ebből a szempontból talán ez az egyetlen ilyen végletes nóta az albumon, és amúgy ez is teljesen rendben van.

De ott a Reaching Home, amely az első single-ként is szolgált. Ebben az együttes már-már zeneszerzői adottságainak csúcsait ostromolja. Tökéletes képfestés ez a dal, vágyódás az első, az igazi otthon és a tiszta gyermekkor után, mely legtöbbünk számára ismerős érzés lehet. Azért nem felejtették el a srácok, mi fán is terem a durvulás. A Sanguine Draws The Oath vagy a Minor Earth, Major Skies a banda régi rajongóinak fog örömteli perceket szerezni. Többségében itt mégis olyan szerzeményeket fogunk találni, amelyek a Dualismot a Textures eddigi legdallamosabb anyagává emelik.

Hangulatfestésből mindenképp maximális teljesítményt nyújt a csapat, de Jongh pedig egyszerűen a lemez főattrakciójává válik. Bámulatos énektémáival talán még egy cseppet el is homályosítja társai tehetségét, pedig azok is igyekeznek becsülettel. A Burning The Midnight Oilben a hangszereseké a főszerep, és a lélek ezúttal se hiányzik játékukból. Egyetlen dalt érzek csak feleslegesnek, ez pedig a másodikként érkező Black Horses Stampede, ezen lehetett volna még dolgozni, igen sablonos és szürke darab lett.

Míg az előző lemezt főként a technikásság emelte ki az átlagból, addig a Dualism már a mindent átható dallamossággal próbál érvényesülni, ami miatt előfordulhat, hogy az arcszaggató blast beatekre és poliritmikus tördelésekre vágyók talán csalódni is fognak a 2011-es Texturesben. Tény, hogy ami korábban erősségük volt, az most háttérbe szorult, hogy helyet adjon az alkotói önkifejezés újféle lehetőségeinek. Hogy aztán innen merre fognak tudni tovább lépni, azt elképzelni is nehéz, bár nem lepődnék meg azon, ha következő alkalommal egy extrém vokalizálástól teljesen mentes albummal rukkolnának elő.